Isteni színjáték - Első ének - POKOL -A sötét erdőben
Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelém.
Ó szörnyű elbeszélni, mi van ottan,
s milyen e sűrű, kusza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az úton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem arra,
csak a jó útról valahogy leszálltam.
De mikor rábukkantam egy hegyaljra,
hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,
melyben felébredt lelkem aggodalma,
a hegyre néztem s láttam, hogy gerince
már a csillag fényébe öltözött,
mely másnak drága vezetője, kincse.
Így bátorságom kissé visszajött,
mely távol volt szívemből teljes éjjel,
melyet töltöttem annyi kín között.
És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel,
amint kiért lihegve, visszafordul,
még egyszer a vad vízen nézni széllyel:
úgy lelkem, még remegve borzalomtul
végignézett a kiállt úton újra,
melyen még élve senki sem jutott túl.
Majd fáradt testemet kissé kifújva
megint megindulék a puszta lejtőn,
mindég alsóbb lábam feszítve súlyra.
És im, amint meredni kezde lejtőm,
egy fürge, könnyül párduc tűnt elémbe
szép foltos bőrrel, csábosan, megejtőn.
S nem tágított utamból tarka képe,
inkább elzárta s úgy előmbe hágott,
hogy futni fordultam már, visszalépve.
De hajnal aranyozta a világot
s feljött a nap azon csillagsereggel,
mely véle volt, midőn e szép csodákat
megmozdítá Isten az első reggel:
úgy hogy nekem reményt az ellenségre
vínom párduccal s tarka szörnyeteggel
adott az óra s évszak édessége:
de jaj! a félelem megint leláncolt,
feltünvén egy oroszlán szörnyü képe:
mely emelt fővel közeledni látszott
s dühös éhséggel zsákmányát kereste,
hogy a lég tőle remegni látszott.
S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste
terhesnek tűnt föl minden céda vággyal
s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.
Ez megbénított olyan bénasággal,
hogy elvesztém a magasság reményét
a láttából eredő gyávasággal.
És mint ki lesné kocka nyereményét,
ha jő a pillanat, mely vakra forgat,
búsan átkozza játékos merényét:
olyanná tőn engem e nyugtalan vad,
mely újra elűzött a magasságtól
ama vidékre, ahol a nap hallgat.
És míg így én, távol a napvilágtól
tépődtem: im valakit mintha látnék:
rekedtnek tünt fel hosszú némaságtól.
Jött a nagy pusztában; s én rákiálték
amint megláttam: „Könyörülj meg rajtam,
akárki vagy, igaz ember vagy árnyék!”
Felelt: „Nem ember, ember régen voltam.
Szüleim Mantovából mindaketten
lombardok voltak: de már rég megholtam.
Bár későcskén, sub Julio születtem,
jó Augusztus alatt Rómában éltem,
hívén a régi, hazug istenekben.
Költő valék és versben elregéltem,
mint menekült, míg nagy Ilion égett,
Anchises jámbor magzata az éjben.
De mondd, mi hajt a völgybe vissza téged?
Mért nem törekszel fel a szép halomra,
melyen kivül nem lelhetsz üdvösséget?”
„Vergiliusz vagy hát s ajkadról omla
ama hatalmas ének égi víze?” –
feleltem s szégyen szállt a homlokomra. –
„Ó minden költők dicsősége, dísze,
ki könyved oly buzgón szereti régen,
legyen mostan kegyedben némi része.
Mesterem, mintaképem vagy te nékem,
te vagy csupán kitől örökbe kaptam
a zengzetes szót, mely ma büszkeségem.
Látod, előttem milyen szörnyü vad van,
védj tőle, híres bölcs, mert szembeszállni...
vérem remeg a puszta gondolatban!”
„Tenéked másik úton kell ma járni” –
felelt, middőn meglátta, hogy sirok –,
„ha nem akarsz e vad helyen megállni:
Mert ez a szörny, kitől könnyed csorog,
útjába állna, bárki közelednék,
úgy, hogy halála lenne e birok.
És oly gonosz, hogy sohse csöndesednék,
rossz vágyának sohsem elég a kár
s evés után csak annál éhesebb még.
Sok állat van, kihez nősténynek áll
és még több fog ennekutána lenni,
míg eljő, ki megölje, az Agár.
Ez nem kiván földet, sem ércet enni,
hanem erényt, bölcsességet, szerelmet
s Feltro s Feltro között fog megjelenni.
Itáliának üdvöt hoz s kegyelmet,
kiért harcolt Turnus s a szűz Camilla
s Euryalus és Nisus, társa mellett.
Minden városon által űzi, vijja
e rossz vadat, míg a pokolba szálland,
honnét az ős irigység fényre hívta.
Miért is úgy hiszem, javadra váland,
ha most követsz és az én vezetésem
utat neked az örök helyre tárand,
hol elszorúlsz majd annyi szenvedésen,
láttán a sok keserves antik árnynak
s az új halált kivánó bús nyögésen.
Onnan azokhoz mégy, kik bízva várnak
a tűzben is, mert egykor, úgy remélik,
– bármikor –, a boldog seregbe szállnak.
S ha te is vágysz felhágni majd az égig,
lesz egy lélek, ki méltóbb nálam arra,
vele hagylak, nem kísérhetlek végig.
Mert a Császár, kinek fenn áll hatalma,
általam (mert törvénye ellen éltem)
nem engedi, hogy nyílna birodalma.
Úr mindenütt s ott kormányoz az égben,
ó boldog, kit oda választ az üdvre,
hol városában ül királyi székben!”
S én szóltam: „Költő, kérlek könyörögve
azon Istenre, kit te nem ismertél,
hogy ne jussak ennyi kínra se többre,
hogy ahova igérted, elvezetnél,
hogy lássam a szent Péter kapuját
s a szörnyü jajt a kárhozott seregnél.”
Elindult és én követtem nyomát.
(I. 1–137.)
Isteni színjáték - Második ének - Vergiliusz és Beatrice
Egy magas part szegélyén lépegetve,
mely állott nagy törött szirtek köréből,
jutottunk még rémségesebb tömegbe.
S itt menekülni rothadt légköréből
a bűznek, melyet ez a mély hely onta,
ellenzőt rögtönöztünk födeléből
egy sírnak, melynek fölírása mondta,
„Anasztáziusz pápát őrzi e szűk
üreg, mert Photinus tévútra vonta.”
„Utunkat itt csak lassan lépve tesszük,
hogy hozzászokjon orrunk némiképpen
e szörnyű szaghoz; míg majd föl se vesszük”–
szólt a vezér; s feleltem, kérve szépen:
„Találj valamit, addig is hiában
időnk ne múljon.” „Azt akarom épen.”
„Fiam” – folytatta –, „e sziklák honában,
három köröcske van lépcsőzve, mint ez,
amelyet épen elhagyott a lábam.
Kárhozott szellemekkel telve mindez;
de hogy amit majd látsz, megértsd előre,
halld, melyik mért és mely törvény szerint vesz.
Minden, égben-gyülölt bűn célja dőre
bántás; s e bántás módját aki kérdi:
feloszlik ketté, cselre és erőre.
De mert a cselt csupán az ember érti,
a csalókat az Úr jobban gyűlölte,
mélyebbre tette, s rájuk több kint mért ki.
Az erőszaktevők az első körbe
vannak osztva; háromfélék lehetnek,
s az első kör három gyűrűbe görbe.
Istennek, önmagunknak s embereknek
árthat erőnk, magukban s birtokukban,
mint ezt mindjárt nyílt szómból értheted meg.
Az embereknek árthatunk magukban
halállal és sebekkel; s bitorolva,
rabolva s gyújtogatva birtokukban.
Isteni színjáték - Harmadik ének - A Pokol kapuja
Igy másba szálltam át az első körből,
kevesebb hely van kerítve e mással
s annál több fájdalom, mely jajba föltör.
Itt Minos, szörnyü fogcsikorgatással
áll, bűnt kutat, szélén a bemenetnek,
itél, parancsol, farkcsavargatással.
Úgy értem, hogy akik bűnre születnek,
elébe jutva, bűnüket kihírlik,
s ő, ismerője minden csúnya tettnek,
nézi, pokolnak mely helyére illik
és annyiszor csavarja körbe farkát,
ahányadik pokol, bünére, nyílik.
Mindég előtte népet látni tarkát
s mind hozzá sorban itéletre tart,
szól, hall, aztán útra készíti sarkát.
„Ó te, kit befogadt e szörnyü part” –
szólt Minos, amint közelébe jöttem,
pihentetvén a szörnyü hivatalt –,
„lásd, hogy jutsz beljebb s kibe bízol itten?
Ne csaljon az meg, hogy a kapu széles.”
És szólt vezérem, ki sohase retten:
„Mit zúgsz? Nincs szavad útja végzetéhez:
igy akarják ott, hol szigoru törvény,
bármit akarnak – és többet ne kérdezz!”
Most kezdődött a mélységből kitörvén
hallani jajgatás; oly helyhez értem,
hol ezer hang sírt, a fület gyötörvén.
Most minden fénytől néma helyhez értem,
mely, mint a tenger a viharba’, zúgott,
mint tenger, zúgott, ellenséges szélben.
Pokol szélvésze, mely sohase nyúgodt
itt örvényében vitt sok béna lelket
s gyötörve őket és forgatva búgott.
Mihelyt csapatjuk az ürhöz közelgett,
vad jajgatásba tört ki s káromolva
Istennek örök erejét, kesergett.
Megtudtam, hogy olyanra háromolna
e büntetés, ki vétkezik a husban
és kéjt keres, bár abból kára volna.
S mint madarak, ha hűvös és borus van
telt tág csapatban szállnak, seregélyek,
úgy itt e szélben, zordban, háborusban,
fel és le, tél-túl leng a sok rossz lélek
s mind tudja jól, hogy többé – nem nyugalmat,
de még csak egy kis enyhülést sem ér meg.
S mint búsan szólva szállnak őszi darvak
légben magukból hosszu sort kötözvén:
úgy sírtak itt ez árnyak únt siralmat,
a mondott forgatagban szállva görbén
és én kérdeztem: „Mester, kik lehetnek,
kiket úgy ostoroz e szennyes örvény?”
És ő felelt: „Vezére e seregnek,
amelyről benned tudni kelt kivánság,
császárnője volt soknyelvű tömegnek.
Míg élt, a bujaságnak járta táncát,
s ezért rendelte:„illik ami izlik,”
hogy életének kisebbítse gáncsát.
Ez Semiramis, akit tudniillik
férje Ninus hagyott a trónon hátra,
merre ma szultán birodalma nyílik.
Ott jő, kit Aeneásért ölt a máglya,
mert holt Sychaeus ellen élni lázadt,
utána jő a kéjes Kleopátra.”
Ott volt Heléna, ki miatt csatázott
ádáz kora, ott volt a nagy Achilles,
kit végre is szerelme leigázott.
Láttam Párist, Tristánt s megannyi híres
árnyat ujjal mutatva, mint kinek
szerelme miatt lett halála véres.
És hallva sorban hogy nevezi meg
költőm a régi daliákat, nőket,
érzém, szememben részvétkönny remeg.
És kezdtem: „Mester, ama szeretőket
hadd szólítsam meg, kik ott messze járnak
s úgy látszik, a szél viszi könnyen őket.”
S felelte: „Lesd ki, mikor erre szállnak
és kérjed ama szerelem nevében,
amely röpíti őket – erre várnak.”
Mihelyt a szél közelre hozta szépen,
szóltam hozzájuk: „Ó szomoru lelkek,
jertek felénk, ha Más se tiltja épen.”
Miként a gerle, melyet vágya kerget
száll egyenest a légen át az édes
fészek felé s szárnyat vigan emelget:
úgy e szerelmi pár felénk a vészes
légben elválva Dido csapatától
hálával jött a részvevő beszédhez.
„Ó jóságos lény, nyájasszavu, bátor,
ki eljössz égő legünkbe a földről,
amely még nedves vérünk bíborától:
ha nem volna imánk az égi körtől
elzárva, kérnők, legyen béke rajtad,
ki szánod a kínt, mely ajkunkra föltör.
Hallani vágysz vagy szólni akar ajkad?
beszélünk mi, vagy figyelünk igédre,
amig a szél, mint most egy percre, hallgat.
Ott születtünk, ahol a partvidékre
leszáll a Pó és a tengerbe tér meg,
hogy társaival békét lelne végre.
Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg
társamat vágyra bujtá testemért, mely
oly csúf halált halt – rágondolni félek.
Szerelem, szeretettnek szörnyü métely
szivemet is nyilával úgy találta,
hogy látod, itt se hágy keserve még el.
Szerelem vitt kettőnket egy halálba,
ki vérünk ontá, azt Kaina várja.”
A gyászos pár ily szavakat kiálta.
S míg hallgaték e gyötröttek szavára,
lenéztem s ajkamon kitört a sóhaj
s a költő kérdé: „Szivedet mi vájja?”
S felelvén néki, mondtam ekkor: „Ó jaj!
Hány édes gondolat vihette őket
a kínos útra, mennyi titkos óhaj!”
S újra megszólítám a szenvedőket
s kezdém: „Francesca, bánatod reám oly
érzéseket hoz, hogy a könny erőtet...
De mondd: a sóhajok korában Ámor
hogyan lett megismerni bátorítód,
minő az édes vágy, a kétes mámor?”
És ő felelt: „Nincs semmi szomorítóbb,
mint emlékezni régi szép időre
nyomorban: ezt jól tudja bölcs tanítód!
De ha oly nagyon vágysz ismerni dőre
vágyunk csiráját, ugy teszek, habozva,
mint aki szól és sír hozzá előre.
Egy nap, miketten, egy könyvet lapozva
olvastunk benne Lancelotto rejtett
szerelméről, nem is gondolva rosszra.
Szemet ez gyakran szememen felejtett
s arcunk az olvasásba belesápadt;
de főleg egy pont lett, amely megejtett.
Szent mosolyáról olvasván a vágynak,
mely csak egy csókra szomjazik bolondul,
ez, aki tőlem többet el se válhat,
ajkon csókolt, remegve izgalomtul.
Igy Galeottónk lett a könyv s irója.
Aznap többet nem olvasánk azontúl.”
Amig az egyik lélek ekként szóla,
a másik zokogott, hogy úgy éreztem
mint akinek elhal egész valója
és mint valami holttest, földre estem.
(V. 1–143.)
Isteni színjáték - Ötödik ének - A szerelem halottjai
„Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”
E néhány szó setét betükkel állott
magassan ott felírva egy kapúra
s szóltam: „Mester, nem értem, hogy mi áll ott?”
S ő mint tudásnak és a szónak úra:
„Itt el kell hagynod minden törpe gondot
s mint holtra nézned minden földi búra.
Elértük, mit ajkam előre mondott,
ahol meglátod a keserü népet,
a sok gonoszt s eszeveszett bolondot.”
Aztán mutatva vidám, bátor képet
belém is lelket öntött s kézre fogva
velem a titkok bús honába lépett.
Itt sóhajok, sirás és csikorogva
száz zaj hangzott a csillagtalan éjen
hogy könnyem rögtön eleredt csorogva.
Szörnyű szavak, száz nyelven, bőgve mélyen,
rekedt jaj, átok, durva szólamokból
kézcsattogás s vad káromlás, kevélyen,
oly forgót vert e tág örvénytorokból
az örök időktől fekete légben,
minőt a forgószél ver a homokból.
„Mester, mit hallok?” Kérdém, hogy beléptem
s a borzalomtól hajam égre lázadt.
„Milyen nép szenved itten a sötétben?”
És ő felelte: „E szomoru házat
azok nyerik, kik közönyösen éltek
s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat;
s az angyalok, kik fellázadni féltek
s hivek sem voltak; csak magukra voltak,
lelkükben nincsen sem erény, se vétek.
Az ég elűzte s itten kóborolnak,
mert őket a pokol is szégyenelte:
nem kellettek sem égnek, sem pokolnak.”
„Mester s mely kín ez, mely őket leverte?
hogy ilyen gyászos jajgatásra kelnek?”
„Elmondom néked röviden” – felelte. –
„Vak napjaik oly szürkén s tengve telnek
s halniok lehetetlen délibáb,
hogy bármilyen más sorsot irigyelnek.
Hírüket elfeledte a világ,
megveti őket igazság és részvét.
Ne többet róluk: nézd meg s menj tovább!...”
(III. 1–51.)
Isteni színjáték - Tizenegyedik ének - A Pokol beosztása
„Ha jól értettem fontoló szavad meg« –
felelt a nagyszivű költőnek árnya –,
„lelkedben téged gyávaság ragadt meg,
melynek az embert meg-megcsapja szárnya,
hogy tisztes szándokától visszaretten,
mint félős bestiát ijeszti álma.
Hogy hát ez urrá ne legyen szivedben,
elmondom, mit hallottam, ami rábirt,
hogy megsajnáltalak és idejöttem.
A lebegők közt voltam mostanáig
s egy üdvözült hölgy szólított, felém jött,
oly szép, hogy kértem, parancsolna bármit.
Csillagnál jobban csillagszeme fénylett
s beszélni kezdett halkan, csupa kellem,
szavában angyalok zenéje rémlett:
„Ó szolgálatkész mantuai szellem,
kinek a híred áll még a világon
s megáll, míg a világ lesz, bármi ellen:
sors üldözöttje, nékem jóbarátom
áll, gátolva az útján, puszta partnál,
hogy gyáván már-már megfordulni látom.
S félek, hogy tévelygésben oly zavart már
az után, mit hallék az égben róla,
hogy segítségre vágyam késve hajt már.
De menj! talán majd ád az ékes szóra,
menj! amivel csak mentséget remélhet,
segítsd s szívemnek légy vigasztalója.
Beatrice vagyok, ki menni kérlek,
jöttem, ahova vágyom visszatérni,
szerelem hítt le s teszi, hogy beszéljek.
Gyakran foglak majd tégedet dicsérni,
ha majd megint az Úr elébe térek.”
(II. 43–75.)