Az Isteni színjátékot (Divina Commedia, eredetileg csakCommedia) Dante száműzetésében kezdte írni, és halála előtt nem sokkal fejezte be (1307–1320). Művét toszkán nyelvjárásban írta, amely később az irodalmi nyelv alapja lett. Magyarul Babits Mihály fordításában olvashatjuk.

Dante művével kapcsolatban az egyik legvitatottabb kérdés a műfaj meghatározása. A szerző a korabeli irodalomelmélet alapján nevezte művét komédiának, ami azt jelentette, hogy a válságos, viszontagságos, boldogtalan kezdet után a történet szerencsésen, boldogan fejeződik be. A cselekmény tagadhatatlan drámaisága (drámai szituációk, dialógusok) ellenére azonban az Isteni színjáték nem drámai mű. Enciklopedikus igényű, nagy összefoglaló alkotás, mely ötvözi mindhárom műnem sajátosságait, összegzi a középkor filozófiai, szellemi teljesítményeit, korszakot zár le (középkor) és új korszakot nyit (reneszánsz). Mindebből következik, hogy nehéz egyetlen műfaj, sőt egyetlen műnem keretei közé szorítani.

Az európai irodalom történetében számos hasonlóan rendhagyó munka akad, de Dante műve hatalmas apparátusának köszönhetően kiemelkedik közülük is. Az Isteni színjátékhoz hasonló jelentőségűek a homéroszi eposzok, GoetheFaust,Madách ImreAz ember tragédiája című műve. Ezek az alkotások ún. emberiségköltemények. E különös műfaji kategória azt jelenti, hogy az adott mű túllép a műfaji, műnemi kereteken, olyan nagyszabású alkotás, mely egy korszak egészét társadalmi, művészi, filozófiai értelemben összegzi.

Dante művének szerkezeti kompozíciója a keresztény szellemiség hármas tagolásának felel meg. Három fő részből – Pokol,Purgatórium,Paradicsom –, háromszor harminchárom énekből (illetve egy kezdő énekből áll),három sorból álló szakaszokból (tizenegy szótagos tercina) épül föl a mű. A túlvilági terek is hármas tagolásúak (körök, gyűrűk, szférák). Az énekekre tagolás és a szakaszokat összekötő folytonos ritmus és a rímek a mű folytonosságára, epikus jellegére utalnak.

Az epika valójában „kerete” a műnek, az elbeszélő személy végig a cselekmény előterében van. Nemcsak elbeszéli azt, amit lát, hall és tapasztal, hanem folyamatosan reflektál is: az elesettek, a szenvedők szánalmat, fájdalmat ébresztenek benne, elszörnyed az iszonyatos látványtól, csodálattal szemléli a helyszíneket, s mindvégig szeretettel kötődik mesteréhez, bölcs kalauzához, Vergiliushoz, s imádat fűzi Beatricéhez, aki a Purgatórium harmincadik énekétől válik vezetőjévé. Lát, hall, érez, átél, elcsügged, elfárad, kétségei, félelmei vannak, de mindeközben állandóan közvetít, tájékoztat, maga is „vezeti” olvasóját.

A történetnek három főszereplője és számtalan mellékszereplője van, akik elbeszélői az eseményeknek. A három főszereplő: a vándor (elsődleges – egyes szám első személyű – elbeszélő) és két vezetője (Vergilius és Beatrice).

Az alaptörténet egyszerű, s szoros rokonságban van a középkor vallásos irodalmában igen elterjedt túlvilági látomástörténetekkel. A főszereplő – vándor – küldetése a túlvilág megismerése és a látottak elbeszélése. A hagyományos látomásoknál jóval összetettebb az Isteni színjáték világa, a középkori apokalipszisirodalom csak magja ennek a történetnek.

A cselekmény önmagukban is értelmezhető, zárt epizódjait ebből a szempontból a sokféleség jellemzi: a történetek egy részét az elsődleges elbeszélő mondja el, más történetekben az elbeszélő érdeklődő hallgatója, vitapartnere beszélgetőtársának, egy harmadik változatban az elsődleges elbeszélő teljesen a háttérbe vonul, s vagy a vezetők egyike, vagy a mellékszereplők veszik át szerepét.

Igen különböző a történetek hangneme is. Ezt egyrészt erőteljesen befolyásolják az elbeszélő viszonya, a vándor és a történet szereplői közti kapcsolatok, az időbeliség és a helyszín. (A mitikus múlt alakjaival való beszélgetésben az elbeszélőt a korrekt, tárgyszerű szenvtelenség jellemzi, míg a kortársaival folytatott párbeszédekben érezni a különböző indulatokat, haragot, megvetést, elkeseredettséget, szánalmat.) Egyes helyszínek félelmetesek, riasztóak, szinte menekülésszerűen hagyja őket maga mögött a vándor és kísérője. A történetek zártak, befejezettek, de összekapcsolja őket a fő helyszín, a fő helyszíneken belüli fokozatosság, az utazók folyamatos előrehaladása, a vándor „állapotában” bekövetkező változások, valamint, hogy az egyes epizódok gyakran áthajlanak a következő történetbe.

Apokalipszisirodalom: a vallásos irodalom része; az apolkalipszis (látomás, kinyilatkoztatás) külön irod almi műfaj volt, virágzásának kora a Krisztus előtti két évszázad (Ezekiel és Zakariás próféciái, János jelenései). Az apokalipszis szerzője a kinyilatkoztatást látomás formában kapja, ezután írja le. A látomásokban általában minden (számok, személyek, tárgyak, a szereplő személye) jelképpé válik.

Tercina: három sorból álló verselés forma, Dante Isteni színjáték című művének verselése; a sorok hatodfeles jambusok, rímrendszere: a b a , b c b , c d c stb.

Emberiségköltemény: enciklopedikus igényű összegző műfaj; olyan nagyszabású alkotás, mely a műfaji, műnemi kereteken túllépve egy korszak egészét társadalmi, művészi, filozófiai értelemben összegzi (pl. Dante: Isteni színjáték, Goethe: Faust, Madách Imre: Az ember tragédiája).

Girasoli, Nicola: Az első ég, Akadémiai Kiadó, Bp., 1996