Iliász

Első ének: A dögvész;. Akhilleusz haragja

Segélykérés

Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,

vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,

mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,

míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak

és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja,

attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva

Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz.

Témamegjelölés

És melyik égilakó uszitotta viszályra a kettőt?

Létó s Zeusz fia: mert neki gyúlt a királyra haragja,

s ártó vészt keltett a seregben; hulltak a népek:

mert ama Khrűszészt megsértette, az ő szent papját,

Átreidész: odajött az a fürge akháji hajókhoz,

végtelenül sok váltsággal megváltani lányát,

messzelövő Phoibosz koszorúját tartva kezében

fönt aranyos botján, s kérlelte az összes akháj hőst,

Átreusz két sereget-tagoló sarját a leginkább:

„Átreidák s valamennyi remek-lábvértes akháj hős,

nektek az égilakók adják meg, hogy Priamosznak

várát feldúlván, haza épen térjetek innen,

csak szeretett lányom kérem, s ti vegyétek e díjat,

Zeusz sarját tisztelve, a messzelövő nagy Apollónt.”

Erre helyeslően zúgtak fel az összes akhájok:

tiszteljék a papot, s tartsák meg a nagyszerű díjat;

mégsem tetszett így Agamemnón Átreidésznak,

rútul ráförmedt, elküldte goromba szavakkal:

„Hallod, öreg, ne találjalak én a nagyöblü hajóknál,

most se időzz hosszan, később se kerülj ide vissza:

úgy ne legyen, hogy e bot s isten koszorúja se véd meg.

Én a leányt nem adom ki, előbb utoléri az aggkor

messze hazájától, Argoszban, az én palotámban,

míg a szövőszéken szövöget, s velem ágyamat osztja;

menj hát, föl ne dühíts, hogy egészségben hazatérhess.”

Így szólt ő; megijedt az öreg s hajlott a szavára;

hallgatagon haladott zsivajos tenger vize mellett,

majd, hogy messzevonult az öreg, sok imával esengett

büszke Appollónhoz, kinek anyja a széphaju Létó:

„Halld, te Ezüstíjú, aki óvón Khrűsza fölött állsz

az isteni Killa fölött, Tenedoszban erősen uralkodsz,

Szmintheusz: hogyha neked kedves szentélyt betetőztem

bármikor is, ha kövér combját égettem ökörnek

vagy kecskének, e vágyam vidd most teljesedésbe:

könnyeimért az akhájokon állj bosszút nyilaiddal!”

Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta Apollón:

jött az Olümposz csúcsairól, haragudva szivében,

íját s kétfödelű tegezét hordozva a vállán:

és a haragvó válla fölött csörrentek a vesszők

minden mozdulatára: közelgett, mint a sötét éj.

Majd a hajóktól messze leült, s röpitette a vesszőt:

rettenetes pengés hangzott, bongott az ezüst íj.

Kezdetben csak az öszvérekre s a fürge kutyákra

lőtte hegyes nyilait, de utána magára a népre:

szűntelen és sűrűn tetemek máglyái lobogtak.

Hosszú kilenc napon át dúlt ott isten lövedéke;

végre tizednap a népet Akhileusz egybehivatta,

mert szívére helyezte e tervet a hókaru Héra

szánva a szűntelenül hulló danaosz daliákat.

Majd mikor egybesereglett s együtt volt valamennyi,

szólt, fölemelkedvén köztük, gyorslábú Akhilleusz:

„Azt hiszem, Átreidész, célunktól újra elestünk

s így mehetünk haza már, ha ugyan kikerüljük a vesztünk;

mert az akhájt együtt veri most le a harc meg a dögvész.

Hát csak kérdjünk meg valamely jóst vagy papot, álmok

fejtőjét is akár – hisz az is Zeusztól van, az álom –,

hogy megmondja, miért íly bosszús Phoibosz Apollón;

tán nem teljesitett fogadalmak vagy hekatombák

bántják; s hátha juhok, kiszemelt kecskék neki-szálló

füstjét kapva, kivánja a dögvészt innen elűzni.”

Így szólt és le is ült; mire köztük szólani fölkelt

Kalkhász Thesztoridész, madarak legjobbszavu jósa,

ő, aki tudta, mi van, mi jön el, mi esett meg a múltban,

és ki hajón az akháj sereget Trójába vezette

jóstudományával, mit adott neki Phoibosz Apollón;

jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

„Zeuszkedvelt Akhileusz, felszólítsz, hogy kijelentsem,

messzelövő nagy Apollónak mi okozta haragját.

Én hát szólni fogok: de figyelj rám, s tégy nekem esküt,

hogy szóval, vagy akár kézzel megvédeni kész vagy.

Mert attól tartok, haragudni fog az, ki az összes

argosziak feje, és ki parancsol minden akhájnak.

Mert hisz erős a király, amikor gyengébbre neheztel:

mert a haragját aznap tán elfojtja magában,

bosszúját később mégis, míg nem viszi véghez,

őrzi szivében; ezért csak mondd meg, védeni fogsz-e.”

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:

„Bármit tudsz, sose félj, bátran csak, mondd ki a jósszót;

mert Phoiboszra, akit Zeusz kedvel; s kit te imáddal

kérlelvén, Kalkhász, mutatod fel az isteni végzést,

senki se tudja, amíg én élek s látok a földön,

rád a hajók mellett súlyos kezeit fölemelni,

egy danaosz sem; akár Agamemnónt mondd, aki fennen

hirdeti most, hogy az összes akháj közt ő a legelső.”

Hát nekibátorodott, s ezt mondta a tisztanevű jós:

„Nem fogadalmak bántják őt és nem hekatombák:

papja miatt haragos, kit semmibevett Agamemnón,

mert a leányt ki nem adta, s a díját el se fogadta.

Látod, ezért ad a Messzelövő kínt, s ád ezután is:

s addig a csúf dögvészt seregünktől messze nem űzi,

míg szerető apjának a szépszemü lányt ki nem adjuk

ingyen, díjtalanul, s Khrűszébe a szent hekatombát

nem hajtjuk: s akkor tán megbékítjük esengve.”

Így szólt és le is ült; de közöttük szólani fölkelt

szélesen országló hős Átreidész Agamemnón,

bosszúsan: feketébe borult kebelét iszonyú düh

duzzasztotta, s olyan volt két szeme, mint lobogó tűz,

és legelőbb is Kalkhászhoz szólt, vészt sugarazva:

„Jósa a rossznak, jót sose mondtál még nekem eddig:

mindig örül szíved, ha a rosszat jósolhatja:

még soha egy jó szót nem szóltál, végbe se vittél:

most is jósolgatva locsogsz az akháji seregben,

hogy csak azért veri őket a Messzelövő e csapással,

mert Khrűszész hajadon-lányáért nagyszerű díjat

át nem akartam venni – hisz őt bírnám szivesebben

otthon, e lányt, ki Klütaimnésztránál több a szivemnek,

törvényes feleségemnél: csöppet se silányabb

nála alakja s a termete és esze és kezeműve.

Mégis visszaadom s önként, ha ez így igazán jobb,

mert hisz népem egészségét akarom s nem a vesztét.

Csakhogy tiszteletül nekem adjatok újat azonnal,

hogy zsákmánytalan én egyedül ne legyek: nem is illik;

hisz látjátok mind, hogy mekkora kincs hagy el engem.”

Erre az isteni gyorslábú Akhileusz neki így szólt:

„Hírneves Átreidész, legkapzsibb ember a földön,

hogy tiszteljünk most adománnyal, büszke akhájok?

Egyberakott heverő kincsekről nincs tudomásunk.

Mert mit a várakból hordtunk ide, szét van az osztva,

újra begyűjteni mind a seregtől mégse való már.

Hát a leányt most add ki az istennek: s mi, akhájok

három-négyszeresen kárpótlunk érte, ha majd Zeusz

engedi, hogy bástyás Tróját feldúljuk egészen.”

Válaszul őhozzá így szólt a király, Agamemnón:

„Isteni hős Akhileusz, ha derék vagy is, így ne ravaszkodj:

mert hiszen úgysem jársz eszemen túl, rá se beszélhetsz.

Azt akarod, hogy ajándékod teneked legyen, én meg

üljek üres kézzel? Noszogatsz, hogy a lányt odaadjam?

Hogyha tehát nékem zsákmányt ad a büszke akháj nép,

mely lelkem kedvére való s föl is ér a leánnyal –

hogyha pedig nem ad, én veszem el, magam elmegyek érte,

vagy tiedet vagy az Aiászét, vagy akár Odüsszeuszét,

megfogom és viszem én: s akihez megyek, az haragos lesz.

Csakhogy minderről később majd újra beszélünk:

most föl! a barna hajót vontassuk az isteni vízre,

rakjunk rá evezőst eleget, hordjunk hekatombát;

aztán ő maga is, Khrűszész széparcu leánya,cam

lépjen föl, s legyen egy vezető, ki tanácsbeli férfi,

Aiász, Ídomeneusz, vagy az isteni fényes Odüsszeusz,

vagy te, te Péleidész, legszörnyűbb férfi a földön,

engeszteld meg a Messzelövőt, áldozva, irántunk.”

Görbén fölfele nézve felelt gyorslábú Akhilleusz:

„Jaj, te szemérmetlenség-öltönyű, kapzsiszivű, te,

hát hogy akadna akháj, ki szavadra hajolva, utakra

indul még ezután s hevesen küzd férfisereggel?

Én nem a dárdavető trósz népért jöttem e földre,

harcot vívni velük: nem vétett nekem egy sem.

Nem hajtották el soha ökreim és paripáim,

és az erősrögű, férfinövesztő Phthía vidékén

nem gázoltak a termésembe, hiszen nagy a térség

közbül: mélyárnyú hegyek és zúgózaju tenger.

Szemtelen, érted jöttünk mind ide, hogy te örülhess,

hogy Meneláosznak s neked, ebszemü, itt kicsikarjunk

harccal elégtételt: de te ezzel mit se törődöl,

sőt, most még fenyegetsz, hogy zsákmányrészem elorzod,

melyért fáradtam sokat, és mit a nép nekem osztott.

Úgysincs akkora zsákmányom, mint néked, ahányszor

földúlnak valamely trósz várat a bajnok akhájok.

Bárha a sokrohamú viadalnak legjavarészét

mindig az én kezeim végzik: ha az osztogatás jön,

több a te zsákmányod, míg én édeskevesemmel

térek a gályákhoz, miután kimerültem a harcban.

Most Phthíába megyek; sokkal jobb lesz nekem innen

görbe hajóimmal hazatérnem; nincs is eszemben

így legyalázva neked halmoznom kincsre a kincset.”

Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:

„Rajta, rohanj, ha a lelked hajt: bizony én könyörögni

nem fogok, énértem ne maradj: akad itt körülöttem

más, aki még tisztel, de leginkább tisztel a bölcs Zeusz.

Zeusz-táplálta királyok közt legjobban utállak:

mindig a harc kedves neked és a viszály meg a dúlás.

Istentől kaptad bizonyára, akármily erős vagy.

Hát csak eredj haza bárkáiddal s embereiddel,

mürmidonoknak légy ura, én veled úgyse törődöm,

és haragodtól nem félek, hanem így fenyegetlek:

úgy, ahogyan tőlem Khrűszéiszt elveszi Phoibosz,

őt hát én most bárkámmal meg az embereimmel

elküldöm – szép Bríszéiszt majd úgy viszem én el

sátradból, a te zsákmányrészed: hogy magad is tudd,

mennyire több vagyok én nálad, s hogy utáljon ezentúl

más vetekedni velem, s énhozzám mérni személyét.

(1–181.)