Nem sorolható a vitézi énekek közé a valódi búcsúzás nagy összegző verse: Búcsúja hazájától (Ó én édes hazám, te jó Magyarország...). A vers rokona BornemiszaSiralmas énnékem... kezdetű művének. Az azonos léthelyzet azonos érzelmek, gesztusok megjelenését is eredményezi (ami még igen sokszor ismétlődik a magyar irodalom következő századaiban).

A költő távozni kényszerült Magyarországról (melynek konkrét okát nem ismerjük). Versében búcsúzik mindentől, ami számára ezt az országot jelenti. Balassi – szemben Bornemiszával – nem távozása okait keresi, magyarázza. Elköszön, elbúcsúzik mindentől és mindenkitől. Számára az a fontos, amit és akiket itt hagy: az ország, a bajtársak, tanítványok, barátok, szerelmek és a gyönyörű hazai táj. Balassi nemcsak abban első, hogy ő nevezi először Magyarországot „édes hazájának”, hanem abban is, hogy a haza, az ország fogalma összekapcsolódik nála az emberek mellett a tájjal, a természettel is.

Balassi mindenre és mindenkire áldást kér, a búcsú gesztusát kiegészíti Isten kegyelmének kérésével az itt hagyottakra. A búcsú véglegesnek tűnik, egyetlen mondatában sem utal a visszatérés, a remélt találkozás lehetőségére. Verseitől is búcsút vesz, de szemben az előzőekkel, költeményeit megátkozza. E versnek az adja meg különös értékét az életműben, hogy a „maga kezével írt” kötete ezzel záródik.