A középkor történelmi korszakát az V. századtól számítjuk. Virágzó szakasza a XI–XIV., hanyatlása a XV–XVI. századra tehető. A művészetben és az irodalomban a középkor ennél korábban befejeződött, a történelmi középkor utolsó szakaszában már egy új művészeti korszak – a reneszánsz – kibontakozása figyelhető meg.

Hűbériség: A középkor a feudalizmus kora. A feudális társadalom alapja a feudum, a földmagántulajdon. A feudális társadalom az ókori társadalomhoz hasonlóan hierarchikus volt, a különböző rétegek közötti alá- és fölérendeltségi viszonyokat a hűbéri rend biztosította. Főbb társadalmi rétegei (az ún. rendek) az uralkodó világi arisztokrácia (fő- és köznemesség, élén a királlyal vagy császárral) a papság (egyház), a kézműves-paraszti réteg (jobbágyság) és később a polgárság (városi lakosság, értelmiség).

Egyetemesség: Az ókori kultúrák az európai civilizációk alapkultúrái, a középkori kultúra pedig az európai népek államiságának kezdete s a nemzeti kultúrák alapja. Kialakulása az európai népek államiságának kezdetével esett egybe. A középkori kultúra évszázadokon át egységes, egyetemes volt, amit a középkor kultúrnyelvének, a latinnak egységes használata is bizonyít. A latin nyelv azonban csak a művelt réteg (egyház) nyelve volt. A szerzetesrendek létrejötte (VI–XII. század) után hamarosan szükség volt az anyanyelvű irodalom megteremtésére is, hisz a laikus szerzeteseknek, apácáknak – latin nyelvtudás híján – szükségük volt anyanyelvű szövegekre.

A reneszánsz idején az anyanyelvű irodalom és kultúra kialakulásával megszűnt a kulturális homogenitás, az egyetemesség. Az egyetemesség ellenére a középkor kultúrája nem tudott egész Európában érvényre jutni. Nyugat-Európa és Kelet-Európa eltérő ütemű társadalmi fejlődése és vallási szembenállása eltérő kultúrát teremtett. A nyugati civilizáció központja Itália (Róma) volt. Az egyházi hatalom (pápaság) gyengülésével Franciaország, Anglia és a Német-Római Birodalom szerepe egyre erősödött.

Bizánc: A kelet-európai régió vallási, kulturális központja a török hódításig (1453) Bizánc volt. Bizánc (Konstantinápoly) és az ortodox vallást követő államok különállását a görög, majd később az óegyházi szláv nyelv használata is biztosította. Az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadás végleg elválasztotta egymástól a két régió kulturális, civilizációs fejlődését. A nyugati régió folyamatos fejlődésével ellentétben a keletié az iszlám hódítással megtört, s fokozatosan lelassult. Míg nyugaton az egyház befolyása folyamatosan csökkent, és a kulturális folyamatokban lassan a világi kultúra vált meghatározóvá, addig keleten az egyház irányító szerepe még évszázadokon át megmaradt. A kelet-európai országok „felzárkózása” Európához csak a XVIII–XIX. században indult meg.

A bizánci kultúrát a tradicionalizmus jellemzi: nemcsak a nyelv tekintetében, hanem a művészetekben és az irodalmi művekben is erőteljesen kötődik az ókorhoz, főként az ókori görög hagyományokhoz. Bizáncnak nagyon sokat köszönhet az utókor, ugyanis a hagyományok folytatása sokszor egyet jelent az ókori emlékek megőrzésével, ápolásával. (Többek között bizánci történetírók műveiből ismerhetjük a magyar nép „első napjait” Európában.)

Az egyház szerepe

A középkor első harmadában a kultúra elsődlegesen a keresztény egyházhoz kötődött. A vallás egysége – tehát a gondolkodás, filozófia egysége – biztosította a homogenitást. A keresztény gondolkodás kizárólagossá vált, minden másfajta gondolkodást, filozófiát, vallást lehetetlenné tett, a másképp gondolkodást eretnekségnek bélyegezve üldözte. A kizárólagos igazság képviselője Róma – az egyház nevében a pápa – volt, akinek ítélete megkérdőjelezhetetlennek számított. VII. Gergely 1074-es dekrétuma kimondta a pápa tévedhetetlenségét. A kereszténységen belüli reformok, újító törekvések megvalósulása is attól függött, hogyan ítélkezik a pápa az egyház nevében. Számtalan – sokszor teljesen ártatlan – változtatási kísérlet kapta meg az eretnekség vádját és bélyegét, s képviselőit üldözték, kivégezték, a mozgalmakat, szektákat fölszámolták. A keresztény gondolkodás egyetemessége és az ezen alapuló hierarchikus világrend a mozgatórugója ezen jelenségeknek.

A kereszténység szellemi elitjét a papság jelentette. A keresztény világrendben Istené minden hatalom, az ember alávetett lény. A bibliai istenkép (kezdet és vég, alfa és ómega) a világ rendjét meghatározó elvvé vált: minden Istentől indul, és hozzá vezet. Isten földi képviselője az egyház, helytartója a pápa. A pápa és az egyház ítélete így Isten ítéletével egyezik meg.

A világi hatalom rendje is isteni eredetű, az ember helye a társadalomban meghatározott. Ezért statikus és állandó a középkori társadalom; a társadalmi rétegek, csoportok számára nehéz a felemelkedés. Az elfogadtatott és akár erőszakkal is érvényesített rend erőteljesen meghatározza a létet és a gondolkodást.

Goff, J.: Az értelmiség a középkorban, Magvető, Bp., 1979

Kulin Katalin: A középkor újlatin nyelvű irodalmai, ELTE BTK, Bp., 1996