„Hogy ki a kisded elégia első felfedezője,

még a tudósok közt vita tárgya, s a per ma se dőlt el.”

Horatius: Ars poetica (Muraközy Gyula fordítása)

Horatius sorai pontosan jelzik azt a bizonytalanságot, amelyet az irodalomtörténet azóta sem tudott feloldani. Az elégia minden bizonnyal a legkorábban létrejött lírai műfajok egyike. Formai újítása abban áll, hogy az eposzköltészetből ismert hexameteres sor kiegészül egy pentameterrel, és együttesen alkotják az első sorpárt, az úgynevezett disztichont.

Az elégiadisztichonban írott költemény, melyet fuvolakísérettel adtak elő. Átmenetet jelent az epikus költészet és a tisztán lírai költészet között. A forma az ősi siratóénekek alapformája lehetett csakúgy, mint a sírfeliratként szolgáló epigrammáé. A sorpárokból felépülő hosszabb verseket a görögök a témától függetlenül elégiának nevezték.

Az elégia műfaján belül tematikus csoportosítás is lehetséges:

– a politikai, közéleti témákat Türtaiosz, Arkhilokhosz, Szolón,

– a bölcseleti témákat Theognisz,

– a szerelmi-erotikus tárgyú verseket Mimnermosz vagy Szimónidész költészetében lelhetjük fel.

Az elégia ma használatos meghatározása szerint a műfaj a panasz, szomorúság, vágyódás kifejezésére alkalmas vers. Alapélménye az elmúlás, a boldogság elvesztésének vagy elérhetetlenségének érzése. Schiller szerint az elégikus magatartás akkor jön létre, amikor a költő látja, hogy a valóság és az ideál között milyen hatalmas távolság feszül, az ideál alulmarad a valósággal szemben, és ezt rezignáltan, lemondóan veszi tudomásul.

pentameter: öt verslábból álló időmértékes verssor, daktilusi lejtésű: –UU.

disztichon: "párvers" (gör.) szóból; versforma, egy hexameter és egy pentameterből álló sorpár, az epigrammák és kezdetben az elégiák kötelező versformája.