Radnóti a magyar hitvesi költészet egyik kiemelkedő képviselője. Szerelmi verseit – szinte kivétel nélkül – a feleségéhez fűződő s egyre mélyülő nagy szenvedélye ihlette. A háborús évek vad fenyegetései és izgalmai között a szerelem lett számára a végső menedék, ahol vigaszt és enyhületet talált. Az együttlét boldog pillanatait is átjárta azonban a szorongás, a szüntelen fenyegetettség érzése: a szerelem fölé vészterhes árnyék borult.

Munkaszolgálat közben született Virágénekcímű költeménye.

Próbáljunk most kiindulni a versformából, a nyelvi szöveg dallamából, ritmusából!

Egy-egy versszak négy, változó szótagszámú sorból áll. A szótagok száma 6 és 10 között mozog, tehát nincs különösebb kötöttség ebben a tekintetben. Páros rímek – asszonáncok – kötik össze az egyes verssorokat.

Ha a hallható szövegre is odafigyelünk, könnyen érzékelni lehet a jambikus lüktetést, de az egyhangúságot egy eddig nem tanult ősrégi versláb teszi könnyedebbé, lebegőbbé, „táncosabbá”. Ez a versláb a choriambus: – u u –

Ritmizáljuk az első strófát (a verslábakat nem tudjuk szabályosan elkülöníteni)!

Az első két versszak idilljébe a továbbiakban halk sejtetéssel egyre több félelem, szorongás kezd beszivárogni. A látomás, a „tünemény” eltűnik, a lehunyt szempilla fölött árny játszik a gyenge szirommal, és a színes virágok pergését a fenyegető sötétség „hullása” váltja fel. A negyedik strófában egyszerre van jelen a rettegés („hull a sötét”) és a túlélés reményébe vetett hit („kivirágzik az égi fa ága”), de ezt – úgy érezhetjük – szétzúzza az utolsó sor tragikus hangulata: a néma hold tehetetlenül nézi („bámulja”) a halott, béna világot.

Choriambus: négy szótagból álló, „lengedező” időmértékes versláb, jele: -uu-.

Óda: (a görög odé = ének szóból). Lírai műfaj, magasztos tárgyú patetikus hangú ének, istenekhez, kiemelkedő személyekhez vagy megszemélyesített fogalmakhoz (szabadság stb.) szól.