1 906-ban – az Új versek megjelenése idején – sokan nem értették Ady Endre verseit, s ezért érthetetlenséggel vádolták. Meghökkentően szokatlan volt az átlagolvasók szemében, ahogy a költő egy új stílusirányzat, a szimbolizmusköltői eszközeit használta.
A szimbólum (görög, jelentése: ismertetőjel) vagy jelkép ősrégi költői kép (szókép): valamely gondolati tartalom (eszme, érzés, elvont fogalom) érzékletes képpel való helyettesítése. Pl. a lánc a rabság, a fekete szín a gyász, a lant a költészet hagyományos érzéki jele.
A modern költészetben azonban már meglazul a szokványos összefüggés az érzéki kép és a rejtett tartalom között. Éppen ezért a szimbólumok – jelképrendszert alkotva – csak sejtetnek, sugallnak egy-egy lelkiállapotot, hangulatot, pontosan meg nem fogalmazható érzést, sejtelmet.
A szimbolista költeményt az különbözteti meg az allegóriától, hogy az utóbbinak (az allegóriának) mindig kettős jelentése van; a szimbolista versben ez a kettősség eltűnik: a jelképrendszer egyes elemei és a sugallt tartalom között nincsenek részmegfelelések, tehát csak a „rejtettebb”, mélyebb mondanivaló létezik.
Szimbolizmus: a 19. század második felében kialakult irodalmi irányzat, a valóság ábrázolása helyett a szerzők lelki állapotuk vagy hangulataik kifejezésére törekednek, fő kifejező eszköze a szimbólum.
Allegória: „képletes beszéd” (gör.); a metaforára emlékeztető gondolatalakzat, a szerző elvont fogalmakat képek segítségével fejez ki, a képsor minden eleme mögött a gondolat megfelelő részlete rejtőzik.
Szimbólum: „ismertető jegy” (gör.); a szóképek körébe tartozó stíluseszköz, jelkép; elvont fogalom, gondolat, érzés kifejezése konkrét tárgy vagy jelenség megjelenítésével.