A kígyó ravaszabb volt a föld minden állatánál, amit az Úristen teremtett. Ezt mondta az asszonynak: "Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?" Az asszony így válaszolt a kígyónak: "A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. Isten csak a kert közepén álló fa gyümölcséről mondta: Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok." Erre a kígyó így beszélt az asszonyhoz: "Semmi esetre sem fogtok meghalni. Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat." Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát gyümölcséből, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle. Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. Fügefaleveleket fűztek össze, és kötényt csináltak maguknak.

Azután meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált. Az ember és az asszony elrejtőztek az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen hívta az embert, és így szólt hozzá: "Hol vagy?" Ó így válaszolt: "Hallottam lépteidet a kertben, s féltem, mert meztelen vagyok, tehát elrejtőztem." De ő így szólt: "Ki adta tudtodra, hogy meztelen vagy? Ettél a fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyél?" Az ember így válaszolt: "Az asszony adott a fáról, akit mellém rendeltél, azért ettem." Az Úristen megkérdezte az asszonyt: "Mit tettél?" Az asszony így felelt: "A kígyó vezetett félre, azért ettem."

Az Úristen így szólt a kígyóhoz: "Mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol és a föld porát eszed életed minden napján. Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg sarkát veszed célba."

Az asszonyhoz pedig így szólt: "Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad."

Az embernek ezt mondta: "Mivel hallgattál az asszony szavára és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és porba térsz vissza."

Az ember Évának nevezte feleségét, mert ő lett minden élő anyja. Az Úristen pedig bőrből ruhát készített az embernek és feleségének s felöltöztette őket.

Azután így szólt az Úristen: "Lám, az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat. De nem fogja kinyújtani kezét, hogy az élet fájáról is vegyen, egyék és örökké éljen!"

Ezért az Úristen eltávolította az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből lett. Amikor az embert elűzte, az Éden kertjétől keletre, oda- állította a kerubokat és a fenyegető tüzes kardot, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.

(Dr. Gál Ferenc fordításai)

Az egyetlen Istena semmiből, puszta szavával hozta létre ugyan a világot, de a bibliai elbeszélés külön is kitér az első emberpár megteremtésére. A BibliaIstene – más mítoszok isteneihez hasonlóan – szintén a föld porából teremtette meg az embert, Ádámot, és lelket lehelt belé. Ezzel fejeződött be a világ teremtése, melynek csúcspontja az ember megteremtése lett.

Az Édenkert a bibliai elképzelés szerint az ősi, gondtalan és önfeledt boldogság színtere volt, ahol az ember még nem ismerte a jó és a rossz fogalmát. Ez az állapot azonos a más népek mitológiájában szereplő aranykorral. Az édeni állapotban még nem volt gonoszság, nem létezhetett bűn, betegség, az ember még nem ismerhette a halál rettenetét sem.

Az emberi öntudatra ébredés, úgy látszik, szoros összefüggésbe került az Isten elleni lázadással. Az első emberpár megszegte Isten egyetlen tilalmát (tudniillik nem ehettek volna a jó és a rossz tudásának a fájáról). Elkövették az úgynevezett ősbűnt, "felnyílt a szemük", gondolkodni kezdtek, de ezáltal elvesztették az Éden kertjét, az öntudatlan boldogság színterét. – Az Isten elleni lázadás vándormotívuma megtalálható más nép hiedelemvilágában is (pl. Prométheusz lázadása Zeusz ellen). Ennek a bűnnek, lázadásnak a következménye, hogy az emberiség megismerte a szenvedést, a kínokat, a boldogtalanságot, és elveszítette a halhatatlanságot is.

Az első bűn megzavarta azt a világrendet, amelyet az Édenkert jelképezett. Az Isten elleni lázadás további bűnök forrása lett, s magával hozta az emberek közötti ellenségeskedést, gyilkos indulatokat.

Dr. Hahn István: Édenkert és történelem, Minerva Kiadó, Bp., 1978 (In:Rapcsányi László (szerk.) Beszélgetések a Bibliáról. Mítoszok és legendák a Bibliában).