Möpöföbövö... Határozottan harcias jelleme van ennek a szónak. Ha Cooper-regényben azt olvasom, hogy a nyúlfülű indiánok ezzel a csatakiáltással szedték le a skalpját a varjúláb indiánoknak, minden kétség nélkül elhiszem. Legföljebb keresztülugrom olvasás közben a barbár szót, mint például a Chinchagookot, amit már harmincöt esztendeje nem tudok hogy kiejteni. Nem valók ezek a szavak csak indián nyelvnek; magunkforma embernek a szeme is kitörik beléjük.

Nos, abban a szerencsében részesültem, hogy a fülemen keresztül borzongatott meg az indián harci riadó. Pedig nem éltem az életbiztosítási kötvényemnek azzal az igazán megbecsülni való engedményévei, hogy a tízezer koronám kockázata nélkül is fölkereshetem az indián territóriumokat. Nem, engem a ligetben ért a szerencse, azon a lucskos padon, amelynek a birtokán egy aviatikus felebarátommal osztoztam. (Tudniillik egy levegőből élő csavargóval.)

Még ez a cserzett szívű embertársam is összerezzent, mikor fülönütötte a rettenetes szó.

– Möpöföbövö, möpöföbövö!

Az indiánusok pöttöm kis legények voltak, szám szerint öten, öten se téve egy férfikort. Tomahawk helyett összeszíjazott könyvcsomót lóbáltak a kezükben, s azzal hajszolták négyen az ötödiket.

– Möpöföbövö, möpöföbövö!

Csapzott hajukat, villogó szemüket, kipirosodott arcukat ahogy láttam, nevetett örömében a szívem. Virágok, csillagok, hajnalok minden szépsége benne van a játszó gyerekben.

Hanem a csatakiáltásuk nagyon bántotta a történeti érzékemet. Maradi ember vagyok, tetszik tudni, és fanatikus a az ősi erénynek.

Odaintettem a leglobogóbb szemű kis süvölvényt, és megkérdeztem, hogy hívják.

– Kanizsai János – mondta a gyerek.

– Látod, fiam – oktattam korszerű pedagógiai tapintattal –, őseid ördögi huj, huj! kiáltással kergették pokolba az ellenséget. Miért nem magyarul ordítoztok ti is, mikor csatát játszotok?

A történeti előadás alatt a gyerek nagy érdeklődéssel szopogatta az ujját, aztán rám öltötte a nyelvét, és szaladt a többi után:

– Möpöföbövö, möpöföbövö!

Kezdtem sejteni, hogy ezek alighanem autót játszanak. Hogy biztosat tudjak, szakítottam a modem iskolával, és az ősi metódushoz folyamodtam. Úgy tettem, mint Nagy Sándor a masszagétákkal. Persze nem aranyat, hanem a zsebemben felejtődött mozi-cukorkát szórtam kis masszagétáim elé a fövényre. Arra megálltak, mint csirkék a kukoricára, és engedték kivallatni magukat.

– Mi az a möpöföbövö?

– Hát az ajakhangok, bácsi.

– Ajakhangok?

– Igen. M, p, f, b, v.

– Hát ezek ajakhangok?

– Igen, mert az alsó- és felsőajak együttműködésével képeztetnek. Vannak ezenkívül foghangok, ínyhangok, torokhangok és gégehangok...

– Derék gyerek vagy, Kanizsai János – vágtam eléje a hangtan titkainak –, de azért szebb játékot is játszhatnátok ennél.

– De bácsi, ez nem játék – magyarázta a gyerek. – Tanítjuk a Sanyit, mert ő nem tudja az ajakhangokat, és a tanár úr szamárfület csinált neki krétával.

Azzal rohantak tovább, és a könyvek sarkával folytatták egymás hátán a gyakorlati tanítást.

Én pedig nem haragszom a tanár úrra, és nem keresek krétát, hanem a kultuszminiszter urat kérdem, hogy fel tudná-e sorolni hirtelenében az ajakhangokat és ínyhangokat?

Mert én nem tudnám, és azt hiszem, a nyájas olvasók, akik többé-kevésbé tudnak már egyet-mást az életből, ezt szintén nem tudják. Hát miért kelljen akkor tudni Jankónak, Sanyinak és Palinak? Akiknek igazság szerint abból kellene állani az egész tudományuknak, hogy piros legyen az orcájuk, és gömbölyű a karjuk, és jól fújtasson a kis tüdejük, és nyílt legyen az eszecskéjük, és vidámak az álmaik.

A rejtélyes című Möpöföbövöműfaja karcolat; története rövid, néhány mondatban össze lehet foglalni. – A ligetben sétáló írót vadul száguldozó gyerekek indiánüvöltése zavarja meg: kisdiákok rohangálnak érthetetlen hangokat kiabálva, s az őket faggató felnőttnek elmondják, hogy a tagolatlan hangcsomóval tulajdonképpen iskolai anyagot bifláznak: az ajakhangokat kívánják megtaníttatni egyik társuknak.

Életrajzi adat, hogy Móra költőnek készült, prózáját minduntalan át- meg átszövi a líraiság. Tetten érhető ez ebben a szűk cselekményű művében is. Az író belelopja magát a szereplői közé, elárulja őt reagálása szavaikra, furcsa játékaikra. Így az elbeszélésben az epikai anyag alárendelődik az érzelmi telítettségű líraiságnak. Móra szereti a gyerekeket, bensőséges a kapcsolata velük, ám az érzelmes hangütésen átsüt ironikus kritikája a lélekölő magolásról.

Karcolat: a novella alfaja; egyetlen problémát felvillantó és a tanulságot világosan megfogalmazó szépprózai műfaj. Általában a valóságból emel ki egy epizódot, rövid eseményt, helyzetet, s azt szellemesen, kritikusan értelmezi.

Komáromi Gabriella: Móra „kisködmöne” :Egy gyermekregény és esélyei, Móra Könyvkiadó, Bp., 1990 (In:Komáromi Gabriella: Elfelejtett irodalom:Fejezetek a XX.századi ifjúsági prózánk történetéből, 1900-1944).