Hosszu kilenc napon át éjt nappá téve hajóztunk,
majd tizedik nap földbukkantak az otthoni földek,
s láttuk az őrtüzeket, mert immár oly közel értünk;
ekkor a mézizü álom megszállt, úgy kimerültem,
mert a vitorlát én forgattam, pillanatig sem
bíztam másra, hogy így hamarabb érjünk a hazánkba;
s közben a társaim egymást szólongatva szavakkal,
azt mondták, aranyat viszek én, meg ezüstöt, amelyet
nagylelkűen adott nekem Aiolosz Hippotadész hős.
S volt, aki így szólt köztük a szomszédjára tekintve:
»Ejhaj, mennyire tiszteli és szeretettel látja
ezt mindenki, akit csak fölkeres otthona földjén.
Trója alól is a zsákmányból sok nagyszerü kincset
visz haza, míg mi, akik megjártuk az útjait éppúgy,
mindvalahányan üres kézzel kerülünk a hazánkba;
most is, lám, mit adott neki kedveskedve barátja,
Aiolosz. Egy-kettő, nézzük csak meg, mi van ebben,
mennyi arany meg ezüst van a tömlő mélyibe zárva.«

Így szóltak, s győzött is a társak rossz akaratja:
tömlőt oldoztak, s a szelek mind-mind kirohantak.
S őket azonnal a nyílt tengerre sodorta a szélvész,
bárhogy sírtak, az otthoni földtől messze. Magam meg
ébredvén, azt fontolgattam tiszta szivemben,
vajjon most kiugorva hajómból, vesszek-e vízbe,
vagy némán tűrjek s élők közt élvemaradjak.
Tűrtem s tűrve maradtam; a gályán fekve, az arcom
elfedtem. S a hajók a gonosz viharok rohamában
újra csak Aioliéra kerültek; nyögtek a társak.

Ott szárazra kiléptünk és vizet is meritettünk,
majd lakomához láttak a társak a fürge hajóknál.
És miután mind jóllaktunk eledellel-itallal,
hírnököt és még egy társat kiszemelve siettem
Aiolosz ékes háza felé; bent leltem a házban,
ott lakomázott gyermekei s felesége körében.
És hogy a házba beléptünk már, küszöbén le is ültünk;
ők mind bámultak lelkükben s kérdeni kezdtek:
»Hogy jöttél, Odüszeusz? Míly daimón szállt meg, ugyan mondd !
Hát hiszen elküldtünk nagy gonddal, hogy hazaérhess
otthoni földre, a házadhoz, s ahová csak akartad.«

Így szóltak; mire csüggedt szívvel mondtam a választ:
»Megrontottak a rossz társak, meg az álom, az átkos.
Hát, kegyesek, ti segítsetek újra, hiszen van erőtök.«

Ezt mondtam, kérő szókkal lelkükre beszélve;
csöndbe merültek mind; csak az apjuk mondta a választ:
»Menj a szigetről gyorsan, legnyomorultabb ember!
Isteni törvény tilt befogadni, vagy útravezetni
azt, kit az égbeliek boldog szive ennyire gyűlöl;
menj, mert hisz bizonyára haragjuk vert ide vissza.«

Szólt, s elküldött házából, noha nyögve jajongtam.
Onnan előrehajóztunk hát, keseregve szivünkben.
S lelkük lankadozott az erős evezésben, azonban
mert balgák voltunk, nem akadt, ki hazánkba segítsen.
Mégis hat napon át éjt nappá téve hajóztunk,
aztán megláttuk Lámosz meredekfalu várát,
Télepüloszt, hol a laisztrügon él, s hol a pásztor a pásztort
szólva köszönti, mikor beterel, s felel az kiterelve.
Ott, aki éber, kettős bért is könnyen elérne,
ökröt is őrizhetne s ezüst juhnyájat is egynap:
mert egymáshoz a nap meg az éj ösvénye közel van.
Ott a remek kikötőbe kerültünk, melyet egészen
körbekerít mindkétoldalt meredekfalu szikla,
és egymással szemben előreszökő fokok őrzik
nyílását, úgyhogy nagyonis szűk ott a bejárás,
s ottan az íveltoldalu többi hajó behajózott.
S bent az öböl mélyén, közel egymáshoz, kikötöttek
bárkáink, mivel ott sohasem duzzadt fel a hullám,
sem kicsikét, se nagyon, s a nyugodt víz színe fehérlett;
én egyedül tartottam kívül barna hajómat,
ott az öböl szélén, sziklához kötve kötéllel,
aztán szétnéztem, fölkúszva a sziklatetőre:
nem látszott sehol ökrök míve, de embereké sem;
füstöt láttunk csak fölszállni a távoli földről.
Ekkor a társaimat küldtem, hogy megtudakolják,
hogy míly búzafogyasztó férfiak élnek e földön,
két embert kiszemeltem, a hírnök harmadikul ment.
Hát léptek ki, s a síma uton, hol a várba szekérrel
hordozzák be a fát a hegyekből, mentek előre.
S egy vízhordó lányra találtak a város előtt, ki
laisztrügon Antiphatésznak volt nagytermetü lánya.
Éppen a szépencsörgedező forrás fele lépdelt,
Artakiához, mert vizet onnan vittek a várba;
melléállva beszéltek hozzá, kérdeni kezdték,
hogy ki e nép fejedelme, kiken gyakorolja hatalmát;
s ő nyomban megmondta, hol apja magas palotája.
És hogy a pompás házba beléptek, láttak egy asszonyt,
akkora volt, mint egy hegycsúcs, iszonyodva csodálták.
Az meg a gyűlésből hazahívta urát, ama híres
Antiphatészt; jött ő, gyászos vészt hozva reájuk.
Fogta az egyik társamat és lakomára levágta;
kettő meg kiszökött s a hajókat futva elérte.
Ő meg a városon át kiabált; meghallva a hangját
jöttek a roppant laisztrügonok már minden irányból,
rengetegen, nem is emberek, inkább szörnyü gigászok.
Sziklatetőkről embernagy köveket hajigáltak;
rémületes dobogás hangzott tüstént a hajókról,
haldoklók jaja, szétmorzsolt bárkák recsegése;
mint halakat, szigonyozták őket a csúf lakomához.
Míg ezek így odavesztek a mély kikötőnek ölében,
én kiragadtam a combom mellől jóhegyü kardom,
elvágtam vele barna hajómon a tatköteléket.
S társaimat buzdítva, parancsomat adtam azonnal,
dőljenek ők a lapátnak jól, hogy megmeneküljünk;
s ők neki is dőltek mindnyájan, félve a vésztől.
És a hajóm, örömünkre, kiért a habokra a roppant
szirtek alól; de a többiek együtt mind odavesztek.

Onnan előrehajóztunk hát, keseregve szivünkben,
mert örömest éltünk, de derék fiakat veszitettünk.
S Aiaié szigetére kerültünk ekkoron; ott él
széphaju Kirké, félelmes, zengőszavu isten,
testvérhúga a fondorlelkü nagy Aiétésznak;
Földresugárzó Éeliosznak gyermeke ő is,
anyjuk meg Perszé, aki Ókeanosznak a lánya.
Ott egy partfokhoz kanyarodtunk csendbe hajónkkal,
alkalmas kikötőbe, egy isten volt a vezérünk.
Végre kiszálltunk, s két éjen, napon át heverésztünk,
míg lelkünket a fáradtság meg a fájdalom ette.
Ám hogy a harmadikat meghozta a széphaju Hajnal,
fogtam a dárdámat meg az éles kardot is akkor,
és sebesen fölkúsztam a szirtre hajóm közelében,
hátha lelek szántót, vagy hallhatok emberi hangot.
Így hát szétnéztem, felkúszva a sziklatetőre,
s láttam a szélesutú földről füstöt kanyarogni,
Kirké termeiből, erdő, sürü tölgyesen által.
Fontolgattam utána a lelkemben s a szivemben,
menjek-e, nézzem-e meg, hogy honnan száll az a rőt füst.
Töprengtem, s azután ezt láttam a leghelyesebbnek:
fürge hajómhoz a partra megyek legelőbb s adok enni
minden társamnak, s úgy küldök felderitőket.
Már közelében jártam egészen a görbe hajónak,
s elhagyatottságomban megszánt ekkor egy isten:
büszkeagancsú szarvast küldött épp az utamba.
Ment az a szarvas a víz fele éppen az erdei rétről,
inni akart: mert rég tikkadt már nap sugarától;
én, amikor föltűnt, a gerincén, hát közepében
dobtam meg: s túloldalt tört ki az érchegyü dárda,
porbarogyott, hörgött, testéből szállt ki a lélek.
Majd ráléptem, az érchegyü dárdát újra kihúztam
testéből, s otthagytam a dárdát fekve a földön;
vékony gallyakat és fűzvesszőket szakitottam,
és egy öles kötelet fontam kétkézzel azokból,
avval a szörnyü nagy állat lábát összekötöztem,
és a nyakamba akasztva siettem a barna hajóhoz,
míg dárdámra nehezkedtem, mert vinni a vállon
félkézzel nem tudtam: olyan nagy volt az az állat.
Gálya elé dobtam; s bíztattam a társakat aztán,
melléállva külön mindnek, mézes szavaimmal:
"Kedveseim, bármekkora baj sujt, nem kerülünk le
Hádészhoz, mielőtt nem jő el a már kijelölt nap;
rajta tehát, míg bárkánkon van ital s akad étel,
addig együnk bátran, ne gyötörjön holtra az éhség."

Így szóltam, s tüstént hallgattak a szóra a társak,
s fölfedvén ott arcuk a meddő víz közelében,
bámulták a vadat: mert oly nagy volt az az állat.
És miután, gyönyörükre, beteltek a látnivalóval,
már kezüket megmosva, dicső lakomát lakomáztak.