A ház előtt ültünk a lócán,
a lócán ültünk Lócival,
és nem tudtam, miről beszéljek
ebéd előtt a picival,

meséltem hát az álmaimról
és Dsuang Ló Dsziról neki,
arról, hogy ő is csak egy álom
és én sem vagyok az, aki.

Egy ideig hallgatta is, de
elunta végül a gyerek,
mit abból láttam, hogy felállt és
fogott egy döglött egeret,

majd két ujját szájába véve
egy rettenetest belefújt,
hogy kicsalja a szomszéd házból
barátját, a kis Tromm-fiút,

ki máris érkezett rohanvást
s velem együtt repült a pad…
„Apu Dszi, lám, most azt álmodja,
hogy minden izé kiszakad!”

• rikkantott vígan Lóci, és én

boldog voltam, hogy így megért,
habár igaz, hogy álmodom csak,
de ő álmodja a felét,

s hirtelen gyerek lettem én is,
és lettem apából apacs,
s jöttek ellenem a fehérek,
a győztes Lóci-Tromm csapat, s

azt álmodtam, hogy letepernek,
s ők azt álmodták, amit én,
egymást álmodtuk valahányan,
én, s hasamon a két legény,

és tudtam: trizofrénnek lenni
egy teljes élet nem elég…
S álmodtam volna még, de Lóci
rámreccsent: „Kész van az ebéd.”

A derekam azóta törve,
s a fejem most azon töröm,
hogy én, kit Lóci álmodik csak,
mért álmodom, hogy megölöm,

és ő, ki nem más, mint az álmom,
hogy bánhatott el így velem?
És a sült marha ott a tálon
mért álmodta, hogy lenyelem?

Tímár György