A haditerv másnap délután, a gyorsírási óra után már készen volt.
A gyorsírási órának ötkor volt vége, s az utcán már gyújtogatták a lámpákat. Az iskolából kijövet Boka azt mondta a fiúknak:

• Mielőtt támadnánk, be fogjuk bizonyítani, hogy mi is vagyunk olyan bátrak, mint ők. Én magam mellé fogom venni a két legbátrabb emberemet, és kimegyünk velük a Füvészkertbe. Be fogunk hatolni az ő szigetjükre, és odaszögezzük a fára ezt a papirost.

Azzal elővett a zsebéből egy darabka piros papírt, amelyre csupa nagybetűvel ez volt írva:
ITT VOLTAK A PÁL UTCAI FIÚK!
A többiek áhítattal nézték a papirost. Csónakos, aki nem tanult gyorsírást, de akit a kíváncsiság idevonzott, megjegyezte:

• Valami gorombaságot is kellene arra a papírra írni.

Boka tagadólag rázta a fejét.

• Nem szabad. Sőt mi nem fogunk olyasmit cselekedni, aminőt Áts Feri tett, mikor elvitte a zászlónkat. Mi csak meg fogjuk nekik mutatni, hogy nem félünk tőlük, s oda merünk menni az ő birodalmukba, ahol a gyűléseiket tartják, és ahol a fegyvereik le vannak rakva. Ez a darab piros papír a mi névjegyünk. Ezt ott hagyjuk nekik.

Csele is megszólalt:

• Kérlek - mondta -, én úgy hallottam, hogy ők ilyenkor este vannak ott a szigeten, és rabló-pandúrt szoktak játszani.
• Nem baj. Áts Feri is olyankor jött, amikor tudta, hogy mi a grundon leszünk. Aki fél, az nem jön velem.

De senki se félt. Sőt Nemecsek határozottan bátornak mutatkozott. Látni való volt, hogy érdemeket akar szerezni az előléptetésre.
Büszkén állott elő.

• Én veled megyek!

Itt az iskola előtt ugyanis nem kellett haptákba állani és szalutálni, mert csak a grundon voltak érvényesek a törvények. Itt mindenki egyforma volt. Csónakos is előállott.

• Én is!
• De ígérd meg, hogy nem fogsz fütyölni!
• Megígérem. Csak most... hagyjatok még egyszer, utoljára fütyölni egyet!
• Hát fütyölj!

Csónakos pedig füttyentett. Amolyan jót, kedvére valót, hogy az emberek visszafordultak az utcán.

• Most kifütyöltem magamat mára! - mondta boldogan.

Boka Cseléhez fordult.

• Te nem jössz?
• Mit csináljak? - szólt szomorúan Csele. - Nem mehetek, mert otthon kell lennem fél hatra. Az édesanyám számon tartja, hogy mikor végződik a gyorsírásóra. És félek, hogy ha ma elkésem, többet aztán nem enged sehova.

És roppantul megijedt ennél a gondolatnál. Vége volna mindennek: a grundnak, a főhadnagyságnak.

• Hát akkor maradj. Elviszem magammal Csónakost és Nemecseket. És holnap reggel az iskolában megtudtok mindent, ami történt.

Kezet fogtak. Bokának eszébe jutott valami:

• Mondjátok, ugye, Geréb ma nem volt gyorsírásórán?
• Nem.
• Talán beteg?
• Nem hinném. Délben együtt mentünk haza. Kutya baja volt.

Nem tetszett neki Geréb viselkedése. Geréb a legnagyobb mértékben gyanús volt előtte. Tegnap oly furcsán, oly sokat jelentőn nézett a szemébe, mikor elváltak. Látszott a fiún, hogy megérezte, hogy amíg Boka ebben a társaságban van, addig őbelőle itt nem lehet semmi. Féltékeny volt Bokára. Őbenne sokkal több volt a vér, a vakmerőség; Boka csöndes, okos, komoly természete nem tetszett neki. Ő magát sokkal különb legénynek tartotta.

• Tudja isten - mondta csöndesen, és elindult a két fiúval. Csónakos komolyan ment mellette. Nemecsek pedig vidám volt, és úszott a boldogságban, hogy végre ilyen kevesedmagával vesz részt egy érdekes kalandban. Oly vidám volt, hogy Boka meg is rótta:
• Ne bolondozz, Nemecsek! Vagy talán azt hiszed, hogy mulatni megyünk? Ez a kirándulás sokkal veszedelmesebb, mint gondolod. Emlékezzél csak a Pásztorokra!

Ennél a szónál aztán a kis szőkének is a torkán akadt a bolondozás. Hiszen Áts Feri is rettenetes fiú volt, sőt híre járt, hogy kicsapták a reáliskolából. Erős gyerek volt, és hihetetlenül merész. De volt a szemében valami kedves és megnyerő, ami a Pásztorok szeméből hiányzott. Ezek mindig lehajtott fővel jártak, komoran és szúrósan néztek, napbarnított, fekete fiúk voltak, és még soha senki nem látta őket nevetni. A Pásztoroktól lehetett félni. És a három kislegény sietve ment kifelé a végtelen Üllői úton. Most már egészen besötétedett, korán este lett. A lámpák mind égtek már az úton, s ez a szokatlan idő nyugtalanná tette a fiúkat. Ők ebéd után szoktak szórakozni. Ilyenkor ők nem jártak az utcán, hanem otthon kuksoltak a könyveik mellett. Némán mentek egymás mellett, s negyedóra alatt kiértek a Füvészkerthez. A kőfal mögül ijesztően meredtek feléjük a nagy fák, melyek most kezdtek lombosodni. A szél zúgott a friss lomb között, sötét volt, és ahogy elterült előttük az óriási Füvészkert a maga titokzatos, zárt kapujával, rejtelmesen susogva, megdobbant a szívük. Nemecsek csöngetni akart a kapun.

• Az istenért, valahogy ne csöngess! - mondta Boka. - Megtudják, hogy itt vagyunk! Vagy az úton találkozunk velük... és különben se nyitják ki nekünk a kaput!
• Hát hogy megyünk be?

Boka a szemével intett a fal felé.

• A falon?
• A falon.
• Itt, az Üllői úton?
• Dehogy! Megkerüljük a kertet. Hátul sokkal alacsonyabb a fal!

Azzal befordultak a sötét kis utcába, ahol a kőfalat csakhamar deszkapalánk váltotta fel. Itt baktattak a palánk mellett, keresve valami alkalmas helyet, ahol be lehetne mászni. Egy helyen, ahová az utcalámpa világossága nem hatolt el, megállottak. A deszkapalánkon belül, közvetlenül a palánk mellett egy nagy akácfa állott.

• Ha itt fölmászunk - suttogta Boka -, akkor ezen az akácfán könnyű lesz lemászni. És azért is jó, mert a fa tetejéről messzire elláthatunk, s megfigyelhetjük, hogy nincsenek-e a közelben.

Ezt a másik kettő is helyeselte. S a következő pillanatban már hozzá is fogtak a munkához. Csónakos leguggolt, s kezével a palánknak támaszkodott. Boka óvatosan felállott a vállára, és benézett a kerítésen. Nagy csöndben voltak, egyikük se pisszent. Miután Boka meggyőződött arról, hogy nincs a közelben senki, intett a kezével.
Nemecsek pedig odasúgta Csónakosnak:

• Emeld!

És Csónakos beemelte a palánkon az elnököt. Az elnök felkapaszkodott a palánk tetejére, s ekkor recsegni-ropogni kezdett alatta a korhadó alkotmány.

• Ugorj be! - súgta Csónakos.

Még néhány roppanás hallatszott, s a következő pillanatban tompa puffanás. Boka benn volt, egy veteményeságy kellős közepén. Utána Nemecsek mászott be, majd Csónakos. De Csónakos előbb felmászott az akácfára, ő értett a fára mászáshoz, mert ő vidéki fiú volt. A másik kettő alulról kérdezgette:

• Látsz valamit?

Fojtott hang felelt a fa tetejéről:

• Nagyon keveset, mert sötét van.
• A szigetet látod?
• Azt látom.
• Van ott valaki?

Csónakos figyelmesen hajolt jobbra-balra az ágak közt, s merően nézett a sötétbe, a tó felé.

• A szigeten nem látni semmit a fáktól meg a bokroktól... de a hídon...

Itt elhallgatott. Följebb mászott egy ággal. Onnan folytatta:

• Most már jól látom. A hídon két alak áll.

Boka csöndesen szólt:

• Ott vannak. A hídon, azok az őrök.

Aztán újra recsegtek az ágak. Csónakos lemászott a fáról. Nagy csöndben állottak ott hárman, s azon gondolkoztak, hogy most mitévők legyenek. Legubbaszkodtak egy bokor mögé, hogy senki meg ne láthassa őket, s ott csöndes, suttogó hangon indult meg a tanácskozás.

• A legjobb lesz - mondta Boka -, ha most itt a bokrok mentén valahogy eljutunk a várromig. Tudjátok... van ott egy várrom, arra jobbra, egy domb szélébe van beépítve.

A másik kettő némán intett, hogy ismeri ezt a helyet.

• A várromig el lehet jutni óvatosan, guggolva a bokrok közt. Ott aztán valamelyik fel fog mászni a dombra, és körülnéz. Ha nincs senki, akkor hasra fekszünk, és lemászunk a dombról. A domb egyenest a tónak megy. Ott aztán elbújunk a sás között, és majd meglátjuk, mit csinálunk.

Két villogó szempár figyelte Bokát. Csónakos meg Nemecsek minden szavát szentírásnak vette.
Boka megkérdezte:

• Jó lesz?
• Jó! - intett a másik kettő.
• Hát akkor rajta, előre! Csak jertek mindenütt utánam! Én ismerem itt a járást.

Fűvészkert