A székelyek legjellegzetesebb és legnagyobb írója Tamási Áron(1897–1966). Szülőföldjéről és a székely emberekről legtöbbünkben az általa felmutatott irodalmi kép él. E népcsoport addigi életének legnagyobb tragédiáját élte át az első világháború után. Tamási Áron ez időben lett íróvá, ezért is oly elszakíthatatlan származástudata, oly erős benne a felmutatás vágya. Az életet tartja a legfőbb értéknek, ehhez köti hozzá a megmaradás- és az otthonlét- tudatot. Az együttélést nemcsak kényszernek, hanem adottságnak is tekintette, s minden nemzet fiát egyenrangúnak tartotta – Erdély évszázadai erre is tanították.

Elbeszélésben, regényben, drámában, publicisztikában egyaránt jelentőset alkotott, mégis mindmáig az elbeszélésben tartják a legnagyobbnak, s ott is a húszas-harmincas évek alkotásaival. Sokféle novellatípust teremtett, de mindben az átköltőiesítés és a stílus művészének mutatkozott. A tragikustól a humorosig, a leírótól a mítosziig, a naturalistától a meseszerűig, az anekdotikustól a balladásig terjed alkotó leleménye.

Életpályája

A székelyföldi Farkaslakán született 1897. szeptember 20-án földműves családban. Tízéves korában egy pisztollyal játszott, ami elsült, bal kezén maradandó sérülést okozva. Ennek is köszönhette a jóeszű fiú, hogy a nagyprépost nagybácsi segítségével taníttatták: 1910-től gimnazista Székelyudvarhelyen. 1916-ban besorozták, hadiérettségit tett, a tisztiiskola után az olasz frontra vezényelték 1918 elején. Részt vett az egyik piavei offenzívában, kitüntetést is kapott bátorságáért.

1918 késő őszén jogi tanulmányokat kezdett Kolozsvárott, majd ezt félbehagyva 1921–22-ben a kereskedelmi akadémiát végezte el, de biztos álláshoz nem jutott. 1923 őszén anyai nagybátyjának hívására az Egyesült Államokba hajózott, s 1926 tavaszáig ott élt és dolgozott.

Trianon után Erdélyben is újjá kellett szervezni a szellemi életet. Az eddig meg nem tapasztalt kisebbségi sorsban sokkal nagyobb feladat hárul az irodalomra, hiszen az anyanyelv a legelemibb megtartó erő. Keresik a tehetségeket. Tamási Áron is egy pályázaton tűnt fel 1922-ben, majd a fiatal írók, a Tizenegyek antológiájában (1923). Amerikából is rendszeresen küldte haza írásait. 1925 tavaszán jelent meg Lélekinduláscímmel elbeszéléskötete, amelynek kiadásához menyasszonya gyűjtötte az előfizetőket. Nem pályakezdő kötet csupán ez, teljes fegyverzetben mutatja az írót, aki néhány év alatt nemzedékének egyik legismertebb és legelismertebb alkotójává válik.

Hazatérése után Kolozsváron újságíró, feleségül vette Holitzer Erzsébetet. Sorra jelentek meg elbeszéléskötetei, regényei, bár ez utóbbiak (Szűzmáriás királyfi; Czimeresek) nem arattak egyértelműen sikert, nem érik el az elbeszélések szintjét, az majd csak az Ábel-trilógiával sikerült (1932–1934). Elsők között kapott Baumgarten-díjat, s később még háromszor részesült ebben az elismerésben. Művei mind népszerűbbek Magyarországon is, több tízezres példányszámban jelentek meg.

Tevékeny részt vállalt az irodalmi életben s a tágabb közéletben is. Akárcsak elbeszéléseiben, e téren is a szívós hétköznapi építőmunkát és a nemzetiségek békés egymás mellett élését hirdette. Ezt fejezi ki a híres Vásárhelyi találkozó (1937). Az erdélyi magyar ifjúságnak ezen a demokratikus szellemű gyűlésén Tamási Áron elnökölt, ő fogalmazta meg a záró Hitvallást is, amelynek követelései azóta is időszerűek (anyanyelvi oktatás és kultúra egyenrangúsága, a gazdasági lehetőségek biztosítása, demokratikus jogok, önkormányzat).

Tamási Áron már Amerikában írt egy drámát, a harmincas évektől folyamatosan foglalkoztatta ez a műfaj is. Nagy sikert aratott az Énekes madár (1933, bemutató 1935) című „székely népi játék”. Az író a színpadon is újításra törekedett: a naturalista dráma után a mesét és a költészetet állította a középpontba, s mindig népi színezettel és szemlélettel: „Tamási színpadán könnyű léptekkel járnak az alakok, a realitás át-átcsap a sejtelmesbe, az életbe bele-belefuvall a csoda. A környezet többnyire paraszti, de majd mindig újszerűen groteszk hangolású; a darabokban modern lélektan, naiv játékosság és mitologikus fantázia ölelkezik. A valóságból ezekbe a játékokba is csak részek kerültek, többnyire azok is megfényesítve vagy mitológiával enyvezve – de a két háború közti magyar drámának így is legnagyobb erőfeszítései és eredményei közé tartoznak” (Czine Mihály). Ismertebb drámai művei: Tündöklő Jeromos; Csalóka szivárvány; Ördögölő Józsiás.

1944 őszén második feleségével (Salgó Magdolna) Budapestre költözött, s haláláig itt élt. 1945–1947 között az országgyűlés tiszteletbeli képviselője volt. Kiadták műveit, sikerrel játszották drámáit, de egy filmjét, majd önéletrajzi regényét is betiltották, s 1949-től fél évtizedre kiszorult az irodalmi életből. 1953-ban jelenhetett meg ismét, egyszerre két művel is. A Hazai tükör az 1848–49-es szabadságharc erdélyi küzdelmeinek emléket állító, krónikás jellegű regény, a Bölcső és bagoly (1953) önéletrajzi regény, az író egyik legszebb műve. A farkaslaki gyermekéveket meséli el. A folytatástól akkor nyilván a kirekesztettség vette el a kedvét. 1954-ben Kossuth- díjjal is kitüntették, kiadták válogatott elbeszéléseit. A következő évben szülőföldjére is hazalátogathatott 11 év után. A szülőföld nemcsak felnevelő környezet, ihletet adó élményforrás volt számára, hanem az írói létezés nélkülözhetetlennek bizonyuló közege is. Sokan vélekednek úgy, hogy Erdélyből való távozása lett gátjává annak, hogy igazán tovább tudjon lépni, azaz hogy a korábbi pályaszakasszal folytonosan azonos rangú műveket alkothasson. Lehet ebben is igazság, de legalább ennyire kárhoztatható az 1948 utáni diktatúra, annak sematikus követelményrendszere. Ebből a szempontból nem is volt nagy különbség Magyarország és Románia között. S természetesen bűn volt a hazalátogatás lehetetlenné tétele is. De megfontolandó az az elképzelés is, mely szerint Tamási Áron viszonylag zárt írói világának lehetőségeit remekműveiben teljes körűen megvalósította, s olyasmit nem érdemes számonkérni rajta, ami alkatától idegen volt.

Majd húsz évvel a marosvásárhelyi találkozó után ismét jelentős politikai szerepet vállalt 1956 őszén: az írószövetség társelnöke lett. A decemberi taggyűlés elé az ő szövegezésében került a nevezetes Gond és hitvallás című nyilatkozat, amely történelmi tévedésnek nevezi a szovjet beavatkozást, s a nemzeti függetlenség és a népi önkormányzat útján tartja megvalósíthatónak az egészséges társadalmi rendet. Az íróperek idején többször kihallgatták, de nem tartóztatták le. Ezt feltehetően annak köszönhette, hogy soha nem volt kommunista. (Az 1956 utáni megtorlás elsősorban a volt párttag, kommunista írókat sújtotta.)

1956 után is írt még regényt (Szirom és Boly, 1960), drámát, elbeszéléseket, s már súlyos szívbetegen diktálta utolsó művét, a befejezetlen Vadrózsa ágát negyedik feleségének, Bokor Ágotának. Ez is önéletrajzi mű, az Amerikából való hazatérés utáni éveket, az akkori erdélyi irodalmi életet örökíti meg benne. 1966. május 26-án halt meg. Szülőfalujában helyezték végső nyugalomra.

Halála után kiadták életműsorozatát, amelyben helyet kapott a Jégtörő Mátyás című 1935-ben írt regény is. A Szülőföldem lírai útirajz és vallomás újabb kiadására csak 1990-ben kerülhetett sor. útirajzainak, esszéinek, publicisztikai írásainak modern gyűjteménye Jégtörő gondolatok címmel jelent meg (1990).