A Mozart hallgatása közben(1956) számvetés s új életprogram is egyben. A Mozart zenéjét hallgató költőben egy régi, már feledésbe hullt, de újra felmerülő emlék indítja el a töprengő elmélkedés folyamatát. Egy napóra kőbe vésett bölcsességén kezd elmerengeni: „Csak a derű óráit számolom.” E gondolat nyomán eltűnődik a múlton, saját hányatott, szenvedésekkel teli életén, s eljut a megvilágosodásig, a felismerésig: úgy „kellett volna” élni, ahogy a napóra dacos sugallata tanácsolja. Az árnyak helyett csak a felhők fölötti örök tündöklést, az édes könnyelműség pillanatait, a mámor ifjú gyönyörét lett volna érdemes elfogni, megragadni. A múlton merengő képzelet felidézi – újra – a gyermekkor felhőtlen boldogságát, könnyed lebegését is. Most tudatosul benne – némi rezignációval, de nem lemondással, hanem újjáéledő reménykedéssel –, hogyan is „kellene” ezután élnie:

Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,

illatok táncát, szélhalk őzikét,

s fent a kékben a habos gőzökét,

azt kellene most visszahozni, hogy

átjárjanak új forró áramok.

Mozart muzsikájában már a Mindenség zenéjét hallja, s ennek varázsjátéka kelti életre benne az újra megtalált hit, remény, harmónia mámorát. A vidám öregek bölcsességével kész elfogadni már a napóra és a napórás latinul is idézett intelmét, tanácsát: „Csak derűs órát veszek tudomásul.”

Szabó Lőrinc bizakodva, megbékélt lélekkel, alkotó erejének teljében készült az elkövetkező esztendőkre, álmait, reményeit azonban derékba törte a korai halál.