Radnóti fiatalon kezdett verseket írni, s „zsengéin” még – természetesen a nagy elődök, Ady és Babits hatása érződik. De már a reichenbergi versek azt mutatják, hogy kezdett elszakadni az irodalmi örökségtől, amit elsősorban a Nyugats általában a szimbolista-impresszionista hagyomány jelentett számára. Az új formák keresésében támogatták az avantgárd irányzatai: legerőteljesebb mértékben az expresszionizmus s kevésbé a szürrealizmus.

Az eléggé bő verstermésből a pályájának kezdeti szakaszát jelző első három kötetbe meglehetősen kevés költeményt válogatott. Ezek mind az avantgárd vonzásában születtek: a hagyományos ritmust, strófákat és a rímet elvető szabad versek. Az előző nemzedéktől való függetlenségüket hangsúlyozó, fiatal, lázongó lírikusok formája volt akkor az ún. szabad vers, mely a formai kötetlenséget merész, kihívó, olykor mesterkélt képek zsúfolt halmozásával kapcsolta össze. S újszerű volt sok esetben a versmondattan is: több költeménye egyetlen mondat, mely lélegzetnyi szünet és megállás nélkül a sorhatárokat enjambement-okkal eltüntetve rohan a záró képig.

Babits Mihálya Lábadozó szélcímű kötet olvasásakor Radnótit kedvetlenül „az egyforma és színtelen szabadversgyárosok proletárseregébe” sorolta, bár elismerte, hogy „modern szabadvers-uniformisa alatt halkabb líra gyenge szíve dobog” (Babits Mihály: Könyvről könyvre. Magyar Helikon, Bp., 1973. 107–108. l.).

Ha tüzetesen megvizsgáljuk Radnóti szabad verseinek kötetlenségét, észre kell vennünk, hogy határozott ritmika nem köti ugyan a költeményeket, nincs megszabva a sorok szótagszáma, „mégis felsejlik a háttérben, a sorok mögöttes dallamában a klasszikus görög-római ritmus” (Pomogáts Béla: Radnóti Miklós. Gondolat Kiadó, Bp., 1977. 71. l.). Az ún. klasszicizált szabad vers egyszerre kötött és kötetlen művészi alakzatáról beszélhetünk, amelyet Rónay György„szabályozott szabad versnek” nevezett.

Az első három kötet legfőbb tárgyköre egyfajta, jórészt napfénnyel teli, bár időnként el-elborongó természetélmény s a természetben otthont találó ujjongó szerelmi érzés. A versek többségét a reneszánszra emlékeztető derűs, pogány életöröm szövi át, mely friss, fiatalos, szinte már hivalkodó erotikájával fittyet hány a morózus tekinteteknek. A Pogány köszöntőés az Újmódi pásztorok énekecímek is az élet szépségeinek élvezését s lírájának az antik bukolikus költészettel való kapcsolatát hangsúlyozzák. Ez a profán életszemlélet szólal meg kihívóan, dacosan a következő sorokban is:

Szőke, pogány lány a szeretőm, engem

hisz egyedül és ha papot lát

rettenve suttog: csak fű van és fa;

nap, hold, csillagok s állatok vannak

a tarka mezőkön. És elszalad. Por

boldogan porzik a lábanyomán.

(Pirul a naptól már az őszi bogyó; 1930)

A versekben nyomon követhető a Fanni iránti érzelem fokozódása, kiteljesedése: „Valamikor az asszonyom leszel” (Szerelmes vers Boldogasszony napján; 1930); „régen a kedvesem ő s az / asszonyom is lesz egy tavaszon már” (Szerelmes játék; 1930); „Négy éve még, november tetején így, / a madárlátta lány karolta nyakam, / aki asszonyom ma és dolgos, / gondlátta szeretőm már” (Tavaszra jósolok itt; 1932).

A bukolikus idillek mellett kisebb számban ugyan, de jelen vannak a halkabb hangú elégiák is. Szomorúságának forrása az ember kedélyállapotának természetes ingadozásán kívül a szegénység volt (egy alkalommal Fanni betegsége), költői elismertségének késése s az a tudat, hogy csak vidéki, szegedi (tehát némileg provinciális) költőnek tartották. – Az első három kötet verseit a költő ciklusokba osztotta, s mind a háromban találunk borongós hangulatról, levertségről hírt adó verscsoportokat.

Keserűségének politikai indokai is voltak. A fiatal Radnóti költészetének egyik jelentős szólama a közösségi felelősségtudatból, a szociális elégedetlenségből fakadt. A szegényekkel való együttérzés, a munkások iránti szolidaritás hangjai szólalnak meg az első kötet Sirálysikolycímű ciklusában legtöbbször áttételesen, költői képekbe rejtve (Sirálysikoly; Májusi igazság).

avantgárd: a francia szó jelentése: előörs, élcsapat; a modernség (modernitás, modern kor) művészeti irányzatainak összefoglaló neve; izmusok: az avantgárd különböző irányzatai; a latin szóvég elvonásával (expresszionizmus, szürrealizmus stb.)

elégia: görög eredetű műfaj, eredetileg disztichonban írt költemény, fuvolakísérettel adták elő; tartalmát tekintve lehet harcra buzdító ének vagy a személyes fájdalom panaszhangú költeménye, de elvont gondolatok, filozofikus tartalmak megéneklésére is alkalmas keretül szolgált; a ma használatos meghatározás szerint az elégia a panasz, szomorúság, vágyódás élmények kifejezésére alkalmas vers, alapélménye az elmúlás, a boldogság elvesztésének vagy elérhetetlenségének érzése

szabad vers: a szabad vers azért „szabad”, mert nem követi azokat a ritmusrendszereket, amelyek a nemzeti költészetekben kialakultak és megszilárdultak. A fogalom eredetileg a 17. századi költészetben a kötött ritmusok fellazítására, a verslábak ingadozó számú alkalmazására vonatkozott. Vannak, akik nem is tekintik versnek, pedig a szabad vers nem ritmus nélküli, hanem szabad ritmusú, ahol a ritmus a szótagnál nagyobb egységekből, tagmondatokból, mondatokból alakul. A költő a korábbiaknál sokkal kötetlenebbül, egyéniségéhez és a vers világához jobban alkalmazkodó módon alakíthatja a ritmust, amely lehet vers-, próza- és gondolatritmus, illetve ezek kombinációja is.

szürrealizmus: „valóság fölöttiség” (fr.) szóból; a 20-as években Franciaországból elterjedt avantgárd művészeti és irodalmi irányzat; az álom, a látomás, képgazdagság, meglepő szóösszetételek alkalmazása, a szabad képzettársítás jellemzi, a tudat alatti én világát tárja fel; különösen a filmművészet aknázta ki lehetőségeit. Jelentős alkotói az irodalomban: Apollinaire, Breton, Eluard, Aragon; Kassák és József Attila¸ a festészetben: Salvador Dali, Miró, Klee stb.; a filmművészetben: L. Buñuel

expresszionizmus: avantgárd stílusirányzat; az intenzív belső tartalmak kifejezését tekinti elsődlegesnek; az elnevezést Hervé használta először (1901) az impresszionizmussal szembefordulás tudatos vállalóira, a belső lelki tartalmak korlátoktól mentes kiáramlását jelölte meg egyedüli teremtőművészetként; legjelentősebb képviselői a képzőművészetben: Van Gogh, Munch, az irodalomban: Brecht, G. Trakl, G. Benn, Kassák Lajos

bukolika, bukolikus költészet: a pásztori művek közös neve; a pásztorköltemény (pásztoridill) a természetben élő emberek békés, harmonikus világát megéneklő lírai költemény; fő témája a szerelem és a természet dicsérete; jellemző alkotásai: Theokritosz, Vergilius (eklogái), Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Radnóti Miklós (eklogái) stb.

Bori Imre: A fiatal Radnóti költészetéről-a Férfinapló, 1964 (In:Tiszatáj 1964.11.sz.)