Ugyanilyen élménytípusok, vezérmotívumok köré rendeződik a kötet többi költeménye is. A „roppant magány” érzése nemcsak elvontan, általánosítva szólal meg, hanem szinte kizárólagos érvénnyel van jelen személyes síkon, az „én–te” viszonyban is. A Trapéz és korlát(1943) című költemény gondolati-érzelmi tartalma a szerelmi élményben is tetten érhető idegenség, otthontalanság. A szerelmeseket a csillagöves éjszaka trapézain és korlátain a vonzódás vágyakozása és a taszítás kényszere veszélyes és gyönyörű akrobatikába, „kegyetlen, néma tornába” hajszolja. Az egymásra utaltságról és az egymásra találás lehetetlenségéről adnak hírt a viaskodás, a nyers és elkeseredett csatázás mozzanatai. A drámai cselekvés résztvevői „sugárzó párkányon futnak”, egymásba kapaszkodnának, mégis ellökik társukat maguktól, s szédítő zuhanás után elterülnek „hálóiban a rengő csillagoknak”. „Az emelkedés és zuhanás igéi teszik roppant mozgalmassá, cikázóan nyugtalanná a képsor iramát” (Fülöp László: Pilinszky János. Akadémiai Kiadó, Bp., 1977. 31. l.). A vad hajsza, a felhevült szenvedély végül lecsillapul és elhamvad, de nem teremt megnyugvást és boldog megbékélést: az egymást szeretők sorsa a végérvényes kettős magány, a közös elítéltség, a vigasz nélküli boldogtalanság. Ez tárgyiasul a zárókép látomásában:

Mi lesz velem s mi lesz veled?

Vigasztalan szeretlek!

Ülünk az ég korlátain,

mint elítélt fegyencek.