Az Apokrif(1954) az egész életmű tekintetében is különleges fontosságú mű. Sokáig készült: 1950-ben kezdte, de csak 1954-ben fejezte be. A Harmadnaponcímű kötetben jelent meg.

Pilinszky János költeménye az ókeresztény apokalipszis-irodalommal mutat rokonságot. A keresztény apokalipszisek – elsősorban a János apostolnak tulajdonított Jelenések könyve – a világ végét jövendölték meg. (Szent János neve alatt három apokrif apokalipszis is fennmaradt.) – A Harmadnaponkötetben a tárgyalt költeményt közvetlenül megelőzi a Jelenések VIII. 7. című vers, mely pontosan hivatkozik az újszövetségi apokalipszis egyik részletére. A Bibliában a megjelölt helyen a következő látomás található: „Az első angyal megfújta a harsonát. Erre vérrel vegyes jégeső és tűz záporozott a földre. A föld harmada elégett, a fák harmada pernyévé lett, és a zöldellő fű mind elhamvadt.”

A Jelenések VIII. 7. ezt a látomást részletezi, bővíti, variálja: a menny lángokban áll, a menekülő madarak nem tudnak áttörni a tűzkorongon, az izzó világ diribdarabra hullik szét, mindenütt kétségbeesett zűrzavar lett úrrá, s nincs remény a megmenekülésre.

Az Apokriffelfogható e vers folytatásának is. Mindenesetre különös módon kezdődik: a költemény élén egy versszakká elkülönített sor áll, egy félmondat, egy okhatározói mellékmondat: „Mert elhagyatnak akkor mindenek.” Ez a mellékmondat egy előzőleg megkezdett – de elhallgatott – gondolatsor folytatása és lezárása, mely az apokaliptikus élményt megelőző és kiváltó érzelmi-gondolati szorongást sűríti össze. Ódon, biblikus zengést ad a kezdősornak – a 16. századi magyar bibliafordítók nyelvét imitálva – az archaizálás: a szenvedő ige használata („elhagyatnak”) és a minden szó többes száma.

Az akkor időhatározói névmás egyszerre utal visszafelé, az elhallgatott, kihagyott főmondat gondolataira, tényeire, és előre, a világpusztulás mitikus jövő idejébe.

Amit ezután mond a költemény, nem egy vizionálás megjelenítése, hanem egy elkerülhetetlenül bekövetkező, egy tényszerűen tudott jövő eseményeinek összefoglalása (Németh G. Béla). A mondatok kijelentő jellegűek, csupa megföllebbezhetetlen bizonyosságot foglalnak magukban. A harmadik versszak kérdőmondat-sora olyan retorikai, poétikai beszédformula, mely inkább erősíti az állítást.

A költemény második szakaszában a végítélet, a világpusztulás tényei jelennek meg – néhány vizuális utalással állítva elő az apokalipszis képzetét. A világmindenség széthullik, a dolgok elkülönülnek egymástól, a levegőben riadt madarak menekülnek. A „kelő nap” kettős hasonlatba kapcsolt képe nyomasztó félelmetességet, szorongató rejtélyességet sugalmaz.

A vers egyes szám első személyben folytatódik. A világvége-állapot közegébe belép a „számkivettetésben” szorongva, hányódva virrasztó „én”, a világkatasztrófa tanúja. A reménytelenség végső helyzetében kiáltja világgá valamennyi létező panaszát, a lét minden kínját és szenvedését. Ebben a részben megnövekszik a szöveg retorizáltsága: a beszélő az „ismeritek?”, „értitek?”, „tudjátok?” szinonimák sorozatával és az anaforás szerkezettel erősíti fel a létezés tragédiáját, a világ örök passióját. Az emberi boldogtalanság panaszáradatának kijelentései szólnak az idő rémuralmáról, a mulandóság döbbenetéről („az évek vonulása”, „a mulandóság ránca”), az egzisztenciális árvaságról, a tudat alatt rejtőzködő ősi, mitikus szörnyek fenyegetéséről („az örökös sötétet” taposó „hasadt paták”, „hártyás lábak”). A fegyenc-képzetbe foglalva megjelenik az ember végtelen kiszolgáltatottsága. Az összegező „mélyvilági kín” azt sugallja, hogy az emberlét és az öntudatlan létezés folyamata egyaránt végeérhetetlen szenvedéstörténet. A képek asszociációs körében különböző, egymástól távol eső motívumok kerülnek egymás mellé: „Nyomorúságos napi tapasztalat ível át örök, eksztatikus élményekhez, animális szorongású, ősvilági jelképek tragikus magasztosságú szimbólumokhoz...” (Németh G. Béla).

A „Feljött a nap” mondat visszakapcsol a verskezdet motívumához, a „kelő naphoz”, de annak jövő idejűsége itt már befejezett jelenre vált át. A nap láthatatlan (a látható tartományon kívül eső), infravörös sugárzása a természeti katasztrófa képzetét idézi fel.

Az „én” a teljes kifosztottság állapotában indul el „szemközt a pusztulással”. A „Nincs semmije” tagadó mondat érvényességét húzza alá a három rövid, negatív birtoklást jelző állító mondat szaggatott koppanása: „árnyéka van. / Meg botja van. Meg rabruhája van.”

Az elindulás célja (2. egység) a hazatalálás, tékozló fiúként való visszatérés az otthonba, az ősi házba. A föleszmélő döbbenet s a kiábrándult számvetés sűrűsödik össze az „Ezért tanultam járni!” felkiáltásban. Ezeket a hazafelé tartó „kései, keserű lépteket” szolgálja már csak a járás, a helyváltoztató mozgás.

A következő szakaszban a hazafelé menetelés, a haza-”vonulás” tárgyi elemeiként a természet képei tűnnek fel. A fájdalmasan emlékező tudatban az elvesztett paradicsom, az eltűnt gyermekkori boldogság képzetköre szembesül a világpusztulás látványával-látomásával. Az egykori Éden óriási fái „a haragos ég infravörösében”, „a tüzes ég alatt” „forró, kicsi erdővé” zsugorodtak ös sze. A meghatódó, sajnálkozó gyöngédségről a kicsinyítő és becézgető nyelvi formák beszélnek.

A „számkivettetésből” megtérőt visszafogadja ugyan „az ősi rend”, de ez a hazaérkezés mégis tragikummal terhes. Az öreg szülők hívnák, ölelnék – sírva, botladozva – a tékozló fiút, de a pusztulással szembekerült ember már nem lelheti meg a helyét ebben a más rendű kisvilágban: sorsszerű magányát hozta magával. Az otthontalanság érzése kozmikus látomásban fogalmazódik meg: „Kikönyöklök a szeles csillagokra.”

Váratlan perspektívaváltással az „én–szülők” viszony helyébe az „én–te” kapcsolat lép. Nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy ki az a „te”, aki felé a vágyakozás, a reménykedés, a könyörgés, a panasz irányul, aki nélkül hiábavaló, üres a világ, elveszett a létezés. A megszólított lehet a szerelmes, az apa, az anya, esetleg az Isten vagy talán mind együttesen is. Az egymásra találás mégsem jöhet létre: a személyes kapcsolat lehetetlenségét hangsúlyozza az egymás nyelvét nem értő némaság. A hiányérzet fokozódó kínját érzékeltetik az olyan nagyerejű nyelvi-képi lelemények, mint a magára hagyott kisgyerek rimánkodó sírása, az üldözött vadállat riadtsága, a tűzhalál vészkörébe rekedt madarak menekülése, az izzó mezőbe tűzdelt lécek és a mozdulatlan ketrecek lángolása, az összeomló torony hatalmas robaja. – A kiüresedett világ szörnyűségeit jelzik az elhagyott tárgyak („Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy”), s maga a beszélő is már dermedt, élettelen tárgy: „Kimeredek a földből.”

A 3. szerkezeti egységben megváltozik a hangnem és a beszélő magatartása. Itt már egyértelmű, hogy a világpusztulás tanúja és átélője kitől várja, reméli szorongató árvaságának, idegenségbe zártságának és elveszettségének feloldását, léte értelmessé, teljessé való rendezését. Isten azonban némán, beavatkozás nélkül szemléli az apokalipszis áldozatává váló világot. Nem is az elbeszélő „ént” „látja” – háromszor fordul elő ez a passzivitást jelentő ige –, hanem csak az „állását”, a kőre, kerítésre vetült „árnyékát” „a levegőtlen présben”. A transzcendens hatalom tétlen szemlélőként van itt ábrázolva: a lírai én és az Isten között nem jön létre kapcsolat. (Az Istennel való hiábavaló találkozás a témája Stigmacímű korai versének – 1941 – is: „Ő visszanéz az esten át, / csak néz, és meg sem ismer.”) Az ember (az „én”) „akkorra” – visszautalás a legelső sorra: a végítélet mítoszidejére – már csak dermedt tárgy, kő, „halott redő”, „tenyérnyi törmelék”, mint minden más teremtmény arca. A megváltatlanság ijesztő tudomásulvételével zárul a költemény a könny nélkül alácsorgó üres árok nagyszerű képi telitalálatával:

És könny helyett az arcokon a ráncok,

csorog alá, csorog az üres árok.

Az örök emberi szenvedés időtlen fájdalmát fejezik ki ezek a sorok, „minőket az Előszós Az emberekóta alig-alig írtak le a magyar költészetben” (Németh G.Béla).

apokalipszis-irodalom: a vallásos irodalom része; az apokalipszis (jövőbelátás, látomás, kinyilatkoztatás) külön irodalmi műfaj volt, virágzásának kora a Krisztus előtti két évszázad (Ezekiel és Zakariás próféciái, János jelenései). Az apokalipszis szerzője a kinyilatkoztatást látomás formában kapja, ezután írja le. A látomásokban általában minden (számok, személyek, tárgyak, a szereplő személye) jelképpé válik.

archaizmus: olyan régebbi, olykor elavult nyelvi elem, amellyel a szerző felidéz egy letűnt kort, egy régi költőt, művet, eseményt. Eszközei: mai szavak régies hangalakja; elavult, kihalt szavak használata; a régi nyelv nyelvtani-szerkezeti sajátosságai, régies helyesírás alkalmazása.