Ottlik GézaBudapesten született 1912. május 9-én, régi nemesi-polgári családban, édesapjának második házasságából. Nővére – féltestvére – több mint húsz évvel volt idősebb nála. Másfél éves, amikor apja meghal, s bár nem nélkülöznek, a család anyagi helyzete is motiválta, hogy a fiút katonai pályára szánták. A kőszegi katonai alreáliskolába, majd a budapesti főreálgimnáziumba járt. Nagy regényének tanúsága szerint ezek az évek meghatározóak voltak számára az írói mitológia kialakulásának szempontjából is. Érettségi után matematika–fizika szakra iratkozott be, de diplomát nem szerzett. A legnagyobb hatással a matematikus Fejér Lipót volt rá.

Már kisgyermekkora óta írónak készült, bár közben más ambíciói is voltak: a versenysport, a matematika, a bridzs, a filozófia, az újságírás. Középiskolás korában kipróbált már többféle irodalmi tevékenységet, amiről a maga áttételeivel nagy regénye is tudósít. Első írásai 1931-ben jelentek meg a Napkeletben. Újságírással is foglalkozik, 1933-tól bridzsrovatot szerkesztett a Budapesti Hírlapnál, ahová nővére zenekritikákat írt. A Nyugatban 1939-ben jelent meg A Drugeth-legendacímű elbeszélése, amelyet Babits elismerően kommentált. Ettől kezdve a harmadik nemzedék tagjának, később a Nyugatörökösének is tudhatta magát. 1945-ben néhány barátjával együtt szerette volna újraindítani a folyóiratot. 1939-ben házasságot kötött Debreczeni Gyöngyivel (1914–1979).

Az atletizálást sportszíve miatt, kiváló eredményei ellenére korán abba kellett hagynia. Így a háború alatt légoltalmi szolgálatot teljesített, és közben üldözötteket mentett. Vas István az ő lakásán vészelte át a nyilas rémuralmat. 1945-ben a rádióban lett dramaturg, de már a következő évben eltávolították. Ugyancsak 1945-ben lett a PEN Club főtitkára. Névleg 1957-ig töltötte be e tisztét: a fordulat éve után gyakorlatilag nem működhettek ilyenfajta civil szervezetek.

A történelemre és az azáltal is formált nemzedéki sorsra utal első két könyvének nagy távolsága: a Hamisjátékosokelbeszélései 1941-ben, a Hajnali háztetőkcímű kisregénye és elbeszélései csak 1957-ben jelentek meg. Közben elsősorban műfordítóként lépett a nyilvánosság elé Gottfried Keller, Dickens, Hemingway és mások munkáit ültetve át magyarra.

Fő műve, az Iskola a határonmegjelenése (1959) után ismét hosszabb szünet következett, bár most már sokan várták a folytatást: általában új művekre is gondolva, de a regény tervezett továbbírását is remélve. Ehhez képest a Minden megvanelbeszélésgyűjteménye (1969) egyetlen új, 1948 után keletkezett művet tartalmaz. A Próza(1980) vegyes műfajú írásainak nagyobb része is korai munka, a későbbiek főként interjúk, vallomások, nyilatkozatok. S még A Valencia-rejtély(1989) írásaiban is tudott, illetve feltételezhető a korábbi eredet, az átdolgozás.

Maga az Iskola a határonis a negyvenes években gyökerezik, első változatát már 1948-ban elkészítette az író, de visszakérte a kiadótól. A hagyaték tanúsága szerint a feltételezhető kéziratos előzmény csak halvány mása a későbbi regénynek. Nyilvánvalóan hasznos volt a hosszas készülődés, a csiszolgatás, a téma érlelése. Miután a regényben 1957-es, 1958-as történések is szerepelnek, s ha rejtjelezetten is, de szerepet játszik 1956, bizonyos, hogy nemcsak a diákkori emlékek, nemcsak a világháború, hanem az ötvenes évek tapasztalatai is jelentős mértékben formálták az ismert változatában 1956 után elkészülő regényt, amely így is csak az átmeneti irodalompolitikai enyhülésnek köszönhetően jelenhetett meg már 1959-ben. A szerzőt ez a mű a szakmában köz- és elismertté tette, de mivel a regény nem volt beilleszthető a szocialista irodalom kötelező fogalmának még a legliberálisabb értelmezésébe sem, Ottlikra továbbra is a félreszorítottság várt, s a mű második kiadása csak 1969-ban jelent meg, több külföldi kiadás sikere után. Ez is, meg az író makacs hallgatása, félrevonultsága is hozzájárult a körülötte formálódó legendához. (Kossuth-díjat is csak 1985-ben kapott.) A szakmai siker, a vitathatatlan írói rang viszont követelte a folytatást, amelyet Ottlik a regény továbbírásaként képzelt el, már csak azért is, mert bevallottan önéletrajzi írónak tartotta magát, még ha nem is a nálunk megszokott értelemben: „Egy nagy költő életműve összefüggő egész – önéletrajzi jellegű: végül is azt mondja el, mi az, amit fontosnak tartott életében, létezésében. Ezt szeretném én is mint regényíró, ilyen épséggel és teljességgel és egészen elmondani; tehát szeretnék valami összefüggést a műveim között, nem szeretném, hogy egymástól független, külön konstrukciók legyenek” (Próza, 266. o.).

Ezeket az összefüggéseket meg is találhatjuk az elbeszélések, a Hajnali háztetőkcímű kisregény és a regény között, s még inkább érvényes ez a folytatásra, a posztumusz megjelent Budacímű regényre (1993), amelyen a szerző több mint harminc éven át dolgozott. Már A Drugeth-legendaközponti magja egy katonaiskolai emlék eltávolító-azonosuló megidézése, amely összefüggésben van az első hóhullás itt is fontos, de a regény szimbolikus jelentéskörének tágasságát még nem hordozó motívumával.

Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza, Bp., 1994

Ottlik: Emlékkönyv a Mesternek, Bp., 1996