A remény elvének három nagy jelképköre bontakozik ki Nagy László költészetében. A kozmosz szintjén a Napé, a földi természet szintjén a tavaszé és az emberiség szintjén a szerelemé, a nászé, a kisdedé. A Nap az örök életforrás, a tavasz az örök újjászületés, a szerelem és a kisded az örök folytatódás jelképe. A Nap jelképkörének motívuma a tűz, a láng, a fény, a nyár is. A Tűzcímű költeményben a tűz az élet elvével válik azonossá. A Himnusz minden időbencímű verssel való szoros kapcsolatát az egyaránt himnikus dalforma, a szólító jelleg s ennek igéző-varázsoló jelentésköre mellett még az egyaránt refrénhelyzetű„gyönyörű” kifejezés is érzékelteti. A Himnusz minden időbenkötetben a szólító vers három kiemelkedő példája a címadó mű mellett a Tűzés a József Attila!. A műfaji rokonságon túl is kötődnek egymáshoz éppen a remény-elv központi szerepével. A szeretett kedves, az élet hajtóerejét jelképező tűz és a szó szerint is a „te add nekem a reményt” kérésével megszólított példakép költő-előd a remény-elvű lét fő princípiumait tárják elénk.

A Tűzszólítottja nem egy valóságos személy, nem is egy közismert természeti jelenség csupán, hanem őselem is; sőt egy elementárisan szimbolikus jelentéskörű eszme, magatartásforma. A himnikus dal egyetlen mondatból áll, mégis három kisebb szerkezeti egységre tagolódik. Mindegyiket a „Tűz / te gyönyörű” szólítás vezeti be, majd egyaránt bűvölő-varázsoló-ráolvasó jellegű megjelenítés következik. Az első rész tűz-képzete a legkonkrétabb, a tapasztalati világhoz legközvetlenebbül tapadó, igaz, onnan mindjárt el is rugaszkodó, hiszen a mozdony-képzet a dinamizmust, a tűz révén az indító, a halálig vezető energiát is jelenti, s a mozdony így élőlénnyé, szív-jelképpé válik. A második rész eleve elvont jelentéskörben mozog, s a fizikai-biológiai erőképzet után a szellemivé vált életelvet mutatja fel az ihlet, a virágzás, az égetés és a virrasztás fogalomköreivel. Végül a harmadik rész a nyitásnál is összetettebben rétegez egymásra elvontat és konkrétat, fizikait-biológiait-szellemit, végső szóként ismét minősítően szólítva meg a tüzet.

Az életelvet kifejező természetjelkép, a tűz gyönyörű, maga a lét azonban ellentmondásos. A csillag-erő halálra hajszol, a költő-jelkép madár vérzik és égeti a tűz, s nemcsak azért, mert az alkotás, a „mindenség-gyökerű” ennyire önemésztő cselekedet, hanem mert irtóztató társadalmi közegellenállást kell legyőznie az „áru és árulás” világában, hogy ne „latoló józanságban” és „lélekben szakállasodva” tengesse napjait a többre érdemes személyiség, hanem azonossá válhasson az „ijfúság királya” tűzzel. Az ellentmondásosságot mindegyik részben tagadószóval is erősített szembeállítások mutatják fel.

Kiindulópontjában az alkotói magány verse ez is, miként a többi szólító vers, tehát szövetségest kereső. E magány virtuális feloldása a harmadik részben következik be, már azzal is, hogy az én helyett mi leszünk a szólítók, a veszélyeztetett emberiség. A zárókép nagy erővel sugallja a reményt a lehetetlennek feszülés, az ünnep, a kiemelkedés s ezeken keresztül a fenségesség képzetköreivel, amelyek átjátszanak a Nap képzetébe is a „piros bál” látomásában.

Nagy László: Szárny és piramis Kondor Béla emlékének