Mészöly Miklós sok műfajú szerző: epikai, drámai, lírai műveket, esszéket egyaránt írt. Az epikán belül elbeszéléseket, regényeket, meséket, gyermekregényt. Pályaíve viszonylag későn bontakozott ki, s erre csak részben ad magyarázatot a második világháború, a Rákosi-kor s az utána is megnyilvánuló gyanakvás és félreállítás. Önmaga sajátosságait korán felismerő, ám az érvényes – és a hazai hagyományoktól sokban eltérő – megszólalást sokáig kereső, kísérletező kedvű és hajlamú alkotó. Így mind filozófiai-világszemléleti, mind stílusbeli-poétikai szempontból külön utakon járt, s ezt az egyöntetűségre törekvő irodalompolitika rossz szemmel nézte.

Mészöly Miklós még látszatengedményeket sem tett a rendszernek és marxista ideológiájának, s nemegyszer áthágta a „játékszabályokat” is. Hivatalos engedély nélkül – amelyet nem kapott volna meg – hozzájárult például egyik regényének francia kiadásához 1965-ben. (Az atléta halálahazai kiadására csak a francia és a német kiadás után kerülhetett sor.) Nagy hatással volt rá a francia egzisztencializmus, azon belül is főként Camus, akit gondolkodóként és íróként egyaránt nagyra becsült. Ezekben az években viszont az egzisztencializmus is legyőzendő ellenségnek számított. Ugyanakkor a hatás jelentős művész esetében soha nem azonosság. Mészöly szemléletmódjára éppen a nyitottság a jellemző. S mellette a gondolkodás és a magatartás fegyelme. Jelmondata: „Nagy önuralom kell hozzá, hogy az ember vissza ne éljen a korlátozások adta végtelen szabadsággal.” (Érintések) A mesterségrőlcímű műhelyvallomásában (1969) sokat elmondott ars poeticájából. Főbb tételei: az irodalom nem a világ megváltása, s nem is arra való, hogy aszerint éljünk. Az igazi formabontás nem más, mint a megfelelő forma keresése. A művészetnek a szépséget és a becsületes inzultust kell egyesítenie, s ez utóbbi mindenekelőtt szembesítés önmagunkkal. Az irodalom nem lehet tételes, s olyasmiről célszerű szólni, amiről semmit sem tudunk. „Csinálnunk kell a világot, s nem tettenérnünk.” Fantasztikus lehetőség a nyelv több értelműsége, s a legnagyobb feladat „világosan megírni a homályt”. A hazai irodalomnak legalábbis törekednie kell arra, hogy egyetemesebben legyen egyéni és partikuláris.

Ezek az elvek már gazdag alkotói tapasztalatot is összegeztek: a hatvanas években bontakozott ki igazán Mészöly írói munkássága. Az első fontos mű még 1956-ból a Magasiskola. Maga az alkotó riportszerű írásnak nevezte, de inkább hosszú elbeszélésnek vagy kisregénynek tekinthető. A mű helyszíne egy solymásztelep, témája az állatok idomítása. Az állatok egymás közti, az állatok és az emberek kapcsolatai állnak a középpontban, tárgyias hűséggel, ugyanakkor parabolikus elvontsággal, közvetlenül nem az emberi társadalomról szólva.

Két elbeszéléskötet (Jelentés öt egérről, 1967; Alakulások, 1975), köztük három regény: Az atléta halála(1966), a Saulus(1968) és a Pontos történetek útközben(1970), végül a Film(1976) című regény a pályaszakasz legfontosabb állomásai. Mészöly példamutatóan bátor szépíró: ami megérinti, azt ki is próbálja, s van ereje és kitartása ahhoz, hogy a magyar próza által soha nem járt vagy éppen csak érintett utakon induljon el annak tudatában is, hogy törekvéseinek sok az ellenfele. A világirodalomban már ismert, de nálunk újszerű ábrázolásmódoktól a neoavantgárd, elsősorban a francia új regény irányzatának a hagyományos történetmondást és hősöket elvető szemléletén át a posztmodernnek a történetet, a nyelvet és az elbeszélői magatartást ismét csak másként értelmező törekvéseiig terjed érdeklődése. A hetvenes évek műveivel elment az általa kipróbálni szándékozott végpontig: a Filma tárgyiasság, a személytelenség, az Alakulásokpedig a legősibb epikai alapformák átminősítésével. Legújabb korszakában újfajta szintézis figyelhető meg: ismét „hagyomány közelibb” prózát ír, de ez nem visszalépés, hanem a lehetőségek termékeny egységének a megtalálása (Megbocsátás, 1984; Merre a csillag jár, 1985).

A Jelentés öt egérről (1958) az író alighanem legismertebb elbeszélése. A történet a Magasiskolával rokon szerkezetű: itt is a természeti és az emberi világ szintjei körülnek egymás mellé, a tárgyiasság és parabolikusság szintézise valósul meg. Már a cím is hangsúlyozza a tárgyiasságot: „jelentés”, azaz száraz leírás fog következni egy voltaképpen jelentéktelennek mutatkozó, feljegyzésre sem érdemes eseménysorról, amelyet az elbeszélő mégis megrögzött figyelemmel követ, a dátumokat is megadva: december huszadikától újév másnapjáig. Az egerek a pincéből indulnak téli menedéket kereső vándorútra, miután már sokan elhullottak közülük, s a falüreg közjátéka után mindössze öten érkeztek meg a biztonságot ígérő kamrába. Az ott lakó házaspár hamarosan felfedezte őket, módszeres pusztításukba kezdett, s ez eredménnyel járt. A történet végén, az eseményeken meditálva elképzelik, hogy a szapora egerek mekkora sokasággá változhattak volna, ha ők nem lépnek közbe. így lelkiismeretük tiszta lehet.

Nyilván, mondaná az olvasó is, hiszen ki szereti a lakásában az egereket. A mesék világa más, ott lehet a gyermekek kedvence az egér. Az elbeszélés azonban sem nem mese, sem nem valóságdarab, még akkor sem, ha nyomatékosan ezt a látszatot akarja kelteni a jelentés-formával. E mű a maga szikáran következetes tárgyiasságával tiszta parabola, s nem konkrétan az egerek a lényegesek benne, hanem azok az élőlények, akik áldozattá váltak, akiknek el kellett pusztulniuk. Az elbeszélő látszólagos szenvtelensége, a házaspár felbolygatott, majd visszanyert lelkiismeretének ironikus megemlítése egyértelművé teszi, hogy a példázat életpárti: nem az undorodás, hanem a részvét hatja át. Egészen különleges hatást azért is kelthet mindez, mert az egerek nem szeretetre méltó lények, mégis a természet részei. Az életet féltő közérzet nyert kifejezést az elbeszélésben, amelyet egyesek a megírás korának történelmi tragédiájával is összefüggésbe hoznak: Nagy Imréék kivégzésével. Atmoszféraképző erőként ez is belejátszhatott az alkotás folyamatába s így jelentéskörébe is.

Parabolikus: képletes, jelképes.

Parabola: „összevetés” (gör.); példázat; igazságot, erkölcsi tanulságot vagy tanítást sugalló történet.

Példabeszéd, példázat: erkölcsi tanulságot tartalmazó vagy arra vezérlő tanító szándékú megnyilatkozás vagy hosszabb lélegzetű történet egyaránt lehet; leginkább a Biblia példabeszédei, pl. Jézus példázatai tekinthetők mintának, de az antik görög irodalom bölcs mondásai is tekinthetők forrásnak.