Első kötet

I. A ház és lakói, a lakás, a város.

II. A család, az ősök, a rokonok.

III. Az iskola, a tanárok, a fiúk.

IV. Az elbeszélő lázadása, az első pesti tanév, 1914 nyara.

Második kötet

I. Keret: utazás Párizsba. Németországi évek. Leipzig, Frankfurt.

II. Németországi évek: Berlin. Házasság.

III. Párizsi évek. Olaszországi hónapok.

IV. Utazások: Damaszkusz, London, Genf. Hazatérés Budapestre, egzisztenciateremtés. Az apa halála.

A kötet 4-4 része további 11-12 fejezetre tagolódik, igen arányosan, egy- egy fejezet általában 3-4 könyvoldalnyi.

Az elbeszélő vallomásainak lényege a tanúságtétel egy személyiség fejlődésrajzáról: miként formálódik egy polgár a 20. században a külső és belső erők hatására, s mindenféle ellenkező előjelű hatás ellenére miként válik képessé arra, hogy rátaláljon arra az útra és hivatásra, amelyen és amellyel önazonosságát érezheti és kifejezheti, azaz felnőtté, íróvá, polgárrá, európaivá és magyarrá válhat. A nevelődési regényben az elbeszélő számára végül is ezek a fogalmak nőnek a legfőbb értékké, dacára annak, hogy mindez önkorlátozást, lemondást is jelent. A gyermeki lét többnyire viszonylagos, mégis bensőséges védettsége, az ifjúkor szabadsága és szabadossága felhőtlenebbnek mutatkozik, mint a felnőttkor kötelmeinek sora, de éppen ezek a kötelmek adják meg a létezés értelmét. Ez esetben az újságíróvá-íróvá válásról van szó. Az elbeszélő kamaszkora óta írónak készült. Ehhez bizonyos családi ellenállást is le kellett győznie, ugyanakkor tehetsége jellegével és mértékével sem lehetett tisztában. Németországba egy suhanc költőjelölt és újságíró utazott, és a meglepően hamar bekövetkező újságírói sikerek ellenére is hosszú évekig tartott, amíg egy belső hang parancsára úgy döntött, hogy elsősorban szépíróvá kell válnia. Az írói hivatás, az arra való, szinte öntudatlan, mégis sugallatszerűen következetes felkészülés a mű második részének központi gondolatköre, s végül is a sikerek, a biztos nyugati egzisztenciális körülmények ellenére ez vezeti haza az elbeszélőt: „író csak az anyanyelv légkörén belül élhet és dolgozhat; s anyanyelvem magyar volt. Ezért utaztam, évtizedekkel később, mintegy rémületben, hanyatt-homlok haza; akkor már tűrhetően írtam németül, gagyogtam franciául s mindenestől mégis olyan süketség-pánik fogott el az idegen nyelv akusztikájában, hogy sápadtan hazamenekültem az anyanyelvbe.” Az írást erkölcsi magatartásnak tekinti, elvégzendő s elháríthatatlan személyes feladatnak, annak ellenére, hogy úgy látja: „az író megbukott, tekintélyét elvesztette, szavára többé egy homokszem el nem moccan. [...] Az irodalom elvesztette erkölcsi hitelét. Az emberi végzeten nem változtatott többé a legtökéletesebb vers, a forró leheletű drámai számonkérés, az epikai igazságosztás sem. Az író nem avatkozhatott többé a kor szándékába, meghallgatták, megtapsolták s elfeledték, mint a mutatványos produkcióját.”

Az íróvá formálódás esztendeiben az is folyamatosan foglalkoztatja az elbeszélőt, hogy milyen is az élet és az irodalom kapcsolata. Az ifjú újságíró az „életet” kereste, a szenzációt, az érettebb alkotó már úgy gondolta, hogy „az élet az író számára gyanús anyag, s csak módjával, preparált állapotban lehet felhasználni belőle valamit.” úgy látta, hogy az írás, miként Osvát Ernő elnevezte: életmód.