Lilikének - Levél helyett

Dohányfüst cserzi a levegőt.

Szobám:

Krucsonih poklából egy fejezet.

Emlékszel-e,

az ablak előtt

hogy ültünk először,

s én önfeledten hogy simogattam a kezed?

Ülünk ma is,

szíved vasban.

S holnap talán

kidobsz, szitkozódva, gyalázva:

rohanok az előszobába,

remegő karom alig leli,

hol a kabát ujja,

és testem elnyeli

a förgeteg utca.

Szörnyedek,

mordulok,

kétségbeesem s majd felfordulok.

Minek ez a játék? -

Édességem,

százszorszépem,

búcsúzzunk el másképp,

s mert szerelmem

nehéz

súly kolonca

rajtad örökké,

bárhova tűnnél:

végső jaját hadd üvöltse-sikoltsa

utánad most a keserűség.

Munkája végén a hajszolt ökör elmegy,

s hideg

vizekbe fekszik, ahol alhat.

Nekem csak egy

tengerem van,

a te szerelmed,

de attól könny sohasem könyörög ki nyugalmat.

Ha pihenni vágyik a fáradt elefánt,

királyian végigterül a napvert homokon.

Fölöttem csak

a te szerelmed

lángol nap gyanánt,

de hogy kivel és hol vagy, nem tudom.

Ha költőt kinoznál ennyire,

az,

kedvesét, pénzre és dicsőségre váltaná fel,

de nekem,

mindabból, ami csengés, rím, vigasz,

csak a te drága neved csengője kell.

A lépcsőházban nem vetem le magamat,

mérget nem iszom,

s ravaszt se húzok meg halántékomon:

tekinteted

kése marad

fölöttem az egyetlen hatalom.

Holnap már azt se tudod,

hogy koronám fejeden ragyogott,

hogy virág-lelkem fölperzseltem érted,

s a gyors napok szárnyas karneválja

prédául dobja verseim a szélnek.

Vagy megállít szavaim avara,

mialatt mohón

lihegsz majd valahová?

Engedd legalább, hogy

búcsúzni csókjaimat terítsem

távozó lépteid alá.

A város nagypokla

A város nagypoklát az ablakok széttörték

morzsányi-fényű kis poklocskákra.

Rőt autó-ördögök röpdösnek szerteszét,

s dudájuk. dörren a dobhártyádba,

A cégtábla alatt; hol sűrü a halszag –

Egy roskatag kisöreg pápaszemét keresi,

s följajdul, ahogy az alkonyati forgatag

kavargásában a villamos fényszemét reá veti.

A gyárkémény-erdő fölött - hol a fém lobogott,

s vagonokkaI tömörültek útra az ércek

kárált egy repülőgép, és hirtelen odarogyott,

hol a sebesült nap szeme fénye kivérzett.

És ekkor már - lámpák takaróiba gyűrve –

a mámorittas, trágár éj lankadtán elomolt,

és az utcák napocskái mögül felimbolygott az űrbe,

kutyának sem kellve, a hamvadó hold.

Második számú hadparancs a művészetek seregéhez

Figyeljetek -

Jól táplált énekesek,

akik

Ádámtól-Évától maig

Megremegtetitek

a Rómeók és Júliák

szerelmi áriáival

a színház nevű lebújok falát.

Figyeljeték -

piktorok ti, oly testesek,

akár az orosz puszta nyargaló,

nyerítő szépsége - a ló,

ti, akik műtermetek

mélyébe bújtok, hogy fontolgató

ecsettel ma is kornyadó

virágot, kövér combot festegessetek.

Figyeljetek –

foliánsok fölött bús homlokotok

ráncoló misztikusok,

kis futuristák,

imaginisták

meg akmeisták,

kik bogozzátok a rím titkát.

Figyeljetek –

kik lényalt frizurátokat

fölborzoltátok és a lakk-

topán helyett ma bocskort hordotok,

proletkultosok,

kik a fakult puskini frakk

szövetére műfoltot varrtatok.

Figyeljetek -

összes dudabillegetők

s rá lejtegetők,

víz-prédikálók,

bort-reklamálók,

kik a jövőt

úgy rajzoljátok magatok

elé, mint akadémikus

órjási húsfej ,

adagot:

ti számotokra van,

zseniálisan vagy nem zseniálisan –

szavam

nekem,

ki nem

lopom

napom,

ki a ROSzTÁ-nak dolgozom,

hozzátok van szavam ekképp:

elég!

hagyjátok abba, míg

valamennyiteket

a puskatus ki nem hajít.

Elég!

egy szót se rája,

köpjetek

a halk rímek

szépségére, az áriákra,

a rózsafákra,

meg a művészet arzenalja

sok porlepett

kellékére és kacsatára.

Kiket érdekel, kinek fáj má,

hogy: „Ah, az árva,

mint szeretett,

s mint epedett...”?

Szakemberek,

nekünk ma azok kellenek

s nem hosszúhajú prédikátorok!

Idehallgassatok!

Ma a mozdony - piheg,

résen, repedésen át sistereg,

a vágya; .

„Szenet, dóni szenet!

Gépészeket,

szerelőket a fűtőházba!”

Folyók

felső vidékén partra dőlt hajók

fullatag

jaja szól

a dokkok felé: „Olajat, Bakuból!”

Mélyenszántó vitánkat

maguk a tárgyak

vágják el, ránkkiáltva, hogy:

„Új formát adjatok!”

Elmúlt az a világ,

mikor szájtáti ostobák

lesték „nagy mesterek” szavát-

Elvtársak,

új művészetet

az igazából,

olyat,

amely utat

mutat

a köztársaságnak a sárból.

Parancs a művészek hadseregéhez

Piszmognak a vének brigádjai,

piszmog az egész ármádia.

Elvtársaim!

A barikádokra ki! –

A szív s a lélek barikádjaira.

Csak azok igazi kommunisták,

kiknek ég a múlt-híd a hátuk megett.

Elég a cammogásból, futuristák,

a jövőbe – ugrás vezet!

Nem elég gyártani a mozdonyt csak,

kész a kerék – s elillansz, mint a hó.

Ha a hang nem veti szét az állomásfalakat,

a váltóáram ugyan mire való?

Hangot hangokra zendítsetek!

És neki!

Füttyszóval, énekkel!

Vannak még betű-fergetegek:

a dé,

a bé,

az er.

Kevés párosra szabni a nadrágszárat,

és vasalgálni, hogy simuljon a szövet.

Nem indul vad rohamra a század,

ha nem harsogtatjátok a harci kürtöket.

Utcákra ki a zongorákkal,

dobok, ablakokból dübörögjetek!

Dörgő dobok,

zongorák, pozdorjává törjetek,

roham-robajok,

rivalogjatok!

Mit ér ma műhelyben gürcölni,

korom csíkozza be a pofád,

s a szünetekben

lehervadt arccal szemlélődni

– hogy csillog másokon a selyem és a brokát.

Nem kell a krajcáros igazság.

A szívből minden régit kiöltök.

Ecseteink – az utcák.

A tereink – paletták.

Az idő vastag könyve

nem dicsőíti még

e forradalmi emberöltőt.

Ki hát az utcákra, futuristák,

dobpergetők és költők!