Balladácska három vízről

Salvador Quinterónak

Díszíti a Guadalquivirt

olajfalomb, narancs pírja.

Granada vize a hótól

gabonához fut a síkra.

Szerelem –

jaj, soha nem repül vissza!

Kavargó víz, Guadalquivir,

szakálla is gránátszikla.

Granada folyója könny s vér,

szakad egyik a másikba.

Szerelem –

jaj, levegő lett a sírja!

Mindörökre egy az útja

vitorláidnak, Sevilla:

Granada vizén rebegnek

sóhajtól feszesre nyílva.

Szerelem –

jaj, soha nem repül vissza!

Guadalquivir, szeles torony,

narancsfák közé taszítva.

Darro s Genil, két folyóka,

tavak fekvő tornya, kínja.

Szerelem –

jaj, levegő lett a sírja!

Ki mondaná, hogy a folyó

sikoly s mérges nyelvek szitka!

Szerelem –

jaj, soha nem repül vissza!

Andalúz öbölbe torkol,

narancsvirág elborítja.

Szerelem –

jaj, levegő lett a sírja!

Alvajáró románc

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.

Zöld szél. Zöldbe borult ágak.

Bárka ring a tenger fodrán,

ló és lovas hegyre hágnak.

Lány álmodoz könyöklőben,

árnyék borul derekára,

zöld a haja, zöld a húsa,

hült ezüst a szeme-párja.

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.

Cigányhold süt cigánylányra.

Már minden a leányt nézi,

ő nem érzi, nem is látja.

*

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.

Dércsillagok vonulása,

uszonya a homály-halnak

virradatot hoz világra.

Ím, a szelet, mint a smirgli,

érdes füge-lomb sikálja,

a hegy agavé-bozontja

nagy vadmacska borzas háta.

Ó, ki jönne? Honnan jönne?

Könyöklőben a lány árva.

Zöld a haja, zöld a húsa,

ecet-özön lett az álma.

Cimbora, én elcserélném

hátasomat a házával,

tükrével a kantárt, nyerget,

késemet a pokrócával,

mert én vérben lovagoltam

a cabrai hegyen által.

Kis cimbora, ha tehetném,

egyezséget kötnék bátran,

de én nem én vagyok immár,

és a házam se a házam.

Cimbora, a magam ágyán

illőn várnék a halálra,

vaságyra, ha ledűlhetnék,

jó hollandi gyolcs havába!

Mellem torkig fölhasítva,

ekkora a sebem, látja.

Lát a szemem barna rózsát

fehér ingen háromszázat.

Övkendőd is vértől büdös,

dagadozik vérben ázva.

De én nem én vagyok immár

és a házam se a házam.

Akkor menjünk föl a hegyre,

hegy-párkányok határába.

Hadd menjek föl a magasba,

föl a magas kő-hazába,

hold-párkányok alá menjünk,

vízömlésbe, zuhogásba!

*

Két cimbora megy a hegyre,

föl a magas kő-hazába,

elcsöppent könnyük, vérük

azt az utat kicifrázza.

Imbolyognak bádog-lámpák,

borítják a tetőt lázba.

Fölsebzi a hajnal bőrét

üvegdobok roppanása.

*

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.

Zöld szél. Zöldbe borult ágak.

Két cimbora megy a hegyre,

hosszú ott a szél fuvása -

epe, ménta, bazsalikom

ízét szárítja a szájba.

Cimbora! A lányod hol van?

Hol a kesergő, az árva?

Várt az téged számtalanszor,

szűntelenül jöttöd várta.

Zöld könyöklőn arca harmat,

fekete volt haja sátra!

*

Ciszternában a cigánylány.

Síma vízen ring az árva.

Zöld a haja, zöld a húsa,

hűlt ezüst a szeme-párja.

Fönn lebeg, mert a hold vette

fényes-jeges agyarára.

Édes lett az éj is végül,

mint egy kedves tér magánya.

Künn a kapun részeg zsaruk

zörömböltek, de hiába.

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.

Zöld szél. Zöldbe borult ágak.

Bárka ring a tenger fodrán,

ló és lovas hegyre hágnak.

Lovasember dala

Córdoba:

Álmom távola.

Telehold, fekete kanca,

ismerős az út oda,

van olíva tarisznyámbán,

s nem érlek el, Cordoba.

Síkon szél, fekete kanca.

Vörös a hold homloka.

Látom,, hogy a halál bámul

tornyaidról, Córdobá.

Jaj, lovam, te kedves kanca;

Jaj, te út, te út. Pora!

Jaj, a halált, azt elérem,

téged soha, Córdoba!

Córdoba.

Álmom távola.

Gitár

Lassú rívásba

kezd a gitár,

Széttőrnek a reggel

kelyhei már.

Lassú rívásba kezd a gitár.

Csitítani kár.

Hallgatni nem tud,

zokog, ,ha fáj.

Egy hangra jár,

mint víz sírdogál,

mint hófuvásba

szél sírva száll:

Hallgatni nem tud,

zokog, ha fáj:

Jáját zokogja,

távoli tájért.

A Dél izzó homokja

fehér kaméliákért.

Hogy alkony ez, s hol volt a hajnal,

hogy a nyíl sehova nem talál,.

s az ágón az elhallgatott dal,

első halott madár.

Ó, szív, gitár!

Öt húrral, öt karddal

járt a halál.