A századunk második felében megnőtt számú, művészelődöket idéző, szólító versek között kitüntetett hely illeti meg Juhász Ferenc néhány alkotását, köztük az Ady Endre utolsó fényképe(1962) címűt is.
A cím a lehető legtárgyszerűbben kijelentő, s voltaképpen idézet: annak a fotónak a szokásos képaláírása, amely valóban utolsó fénykép Adyról. Juhász költeménye teljes értékű művészi élményt ad az Adyról készült fotók, sőt bizonyos mértékig még az Ady-életmű alaposabb ismerete nélkül is, mégis ajánlatos a kép megtekintése a vers mellé. Adyról közel száz fényképfelvétel maradt fenn, ezek legtöbbjét s a leghíresebbeket Székely Aladár, a századforduló jelentős fotóművésze készítette. Az egyetlen kivétel éppen ez az utolsó fénykép a híresek közül. A fényképész Emil Isac(1886–1954) román költő, aki Budapesten hosszabb időt töltve kapcsolatba került a Nyugatalkotóival. A felvétel 1918 októberében Csucsán készült, de csak 1954-ben vált ismertté. Házasságkötése után Ady sok időt töltött Csucsán, főként nyaranta. Az 1918-as nyár hosszúra sikeredett: a háborús nehézségekhez járult a gyilkos fővárosi influenzajárvány is, mint a beteg költőt különösen veszélyeztető ok. így csak október 23-án érkeztek meg feleségével a Veres Pálné utcai lakásba. Néhány hét múlva a költő állapota rohamosan romlani kezdett, s mint ismeretes, 1919. január 27-én meg is halt. A felvétel érzékelteti a halálközelséget, rajta valóban „az istent roncsokban látni”. Az amatőr kép művészi értékű.
A vers kapcsán az Ady-portré három összefüggésben is megmutatkozik. Milyen a kortársak és az utókor szemében a költő, milyen az ember, s milyenek az Ady-ábrázolások? A költőről – a szükséges kivételektől eltekintve – a győztes vezér képe formálódott már 1906-tól kezdve. Az emberről maga az érintett is terjesztette, hogy beteg, a pletyka ezt tovább túlozta. A róla készült fotók és képzőművészeti ábrázolások azonban – egészen a halálközelig – semmit nem mutattak meg e betegségből, a dinamikus, erős ember áll előttünk. A győztes, az egészséges, a forradalmár Adyt látta csak az ötvenes évek hivatalos politikája is. Ugyanebben az időszakban mélyült el Juhász Ferencben az elemi disszonanciaélmény, amely költői látásmódját, poétikáját is polifonná tette. A közmegegyezéssel nem törődő alkotói bátorság is kellett ahhoz, hogy A halottak királyait, miként a cikluscím nevezte őket: Adyt, Tóth Árpádot és József Attilát saját látószögéből mutassa meg (a József Attila sírjaigen komoly vihart kavart).
Az Adyt idéző mű a beteg embert állítja a középpontba, de azt a kiemelkedően nagy alkotót is, akinek oly erős a betegsége, hogy már dolgozni sem képes. (Pestre érkezése után Ady már csak egyetlen verset és pár soros üdvözlő szöveget írt, de ez utóbbit már felolvasni sem bírta.) Kiéleződik élet és halál ellentéte: ez az élet a legelhivatottabbak közé tartozik, ezért lehet isteninek nevezni; s ezért fáj sokszorosan a halál: a géniuszt pusztítja el. Élet és mű, az esendő ember és az objektiválódott költészet így azonosulóan kerül egy szintre, „az élet a legfontosabb” és „a költészet a legfontosabb” igazságát egyszerre elfogadva. Fetisizálja, mítoszi téridőbe helyezi a vers hősét a költő: „a kozmosz- szívűt” „az ércköves űr földre nyomja”, a „szeme, mint égitestek”, s mindez „a semmi kertjében” történik. Érthető, hogy a hős istennek mutatkozik – a múltját tekintve. Olyan istennek, mítoszi hősnek, akinek számára ismeretlen volt a lehetetlen, és aki az emberi nem mintapéldánya: „Büszke magyar, virág a fajtán, / fény harsonása.” A költemény – miként a fotó is – mindvégig az isten-ember és a roncs-ember kettősségét élezi ki, s ezt paradox módon még el is mélyíti a két azonosító megnevezés: „isten roncsokban” és „vén saskeselyű”. A háttérben felsejlik a Prométheusz-mítosz, amelyben az isteni hős szenvedéseinek okozója éppen a keselyű. Itt mindkét mítoszi alak rámintázódik az Ady-vers hősére: ő a halhatatlan lélek is, és a szenvedések okozójából magának a szenvedésnek is jelképes alakjává válik. A saskeselyű értelmezésébe belejátszik a hasonló ragadozó madarak egyetemes szimbolikája: ezek mind a hatalmat, az uralkodást és annak égi eredetét jelképezik, így az istenléttel közvetlenül is összefüggnek e műben is. A mítoszi-isteni szinten különösen döbbenetes a felismerés: a hérosz is elpusztul. A „sárkány-üvöltés”, a „kén-erdő”, a „jég-kürt”, a „lét-alkony” mítoszi környezetet teremt, ezt folytatja a 2. szakasz színtere: a „szirt”, majd a 3.-é: „a semmi kertje”.
Az isteni-héroszi jelleg axiomatikus kijelentés a költemény szintjén, tehát bizonyításra nem szoruló, ugyanakkor különösen sokrétű, részletező a pusztulásközelséget kifejező képek, fogalmak, eszközök sora. Ezeket mintegy keretbe foglalja a cím és a verszáró mondat „utolsó” szava, amely a címben egy biográfiai-ikonográfiai tényt közöl, a vers végén viszont az életmű isteni jellegét erősíti meg az emelkedő ívű kijelentéssorral. Ady Endre „talán” az utolsó zseni, az utolsó nemzeti költő, az utolsó magyar. Az elsőn azt értsük, hogy a romantikus jellegű zsenifogalom társadalmi bázisa széthullóban van – már a 20. század kezdetén is. A nemzeti költő a közösség létének sorsproblémáit fejezi ki, s ez is mind kevésbé látszik lehetségesnek. Adyt egyébként a konzervativizmus sokáig nemzetietlen költőnek tartotta, később viszont nemzeti költő volta vált közmegegyezéssé. Az „utolsó magyar” kifejezés Ady egyik jellegzetes álmára utal, amelyet sokaknak elmesélt: az álomlátomásban fajtája utolsó életben maradott tagjaként létezett. A „büszke”, a „virág”-létű, a „fény harsonása” lény kiemelkedő volta pusztulása után sok idővel még tisztábban mutatkozik meg. Szinte tobzódik a költő a lefokozást kifejező jelzőkkel: az utolsó kép szerint „hervadó”, „lét-alkonyi”, „vén”, „rongyos”, „csorba”, „zúzott”, „vénült”, „kopár”, „lefonnyadt”, „vak” az, aki „roncsokban”, „leomolva” „liheg”, „pusztul”, „gubbaszt”, az „űr földre nyomja”, arcán a „szégyen”, körülötte a „semmi”. De ez a lény, mint életében, halálában is magaslaton: „szirten” található,azon a kilátóponton, amelyen műve keletkezett. S ha e képen már „kalapján hervadó virággal” látjuk, azért ő „zord isten-rózsa” még most is, „a semmi kertjében”, hiszen élet és mű egységében úgy mutatkozott meg és teljesült be, mint „virág a fajtán”. A virágmotívumnak ez az emelkedő, a hervadásból a beteljesültség, a látvány leírásából az ontológiai szint felé haladó hangsúlyos jelenléte is fölemeli ismét a magasba a leomló embert, teljesen egybecsengően a zárósorok himnikus dicsőítésével, amelyet a kopáran tárgyias utolsó sor nem von vissza, csak visszavezeti a szöveg világát a tényszerű helyzethez.
A vers hőse a végítélet előtt áll, ennek megrendültségét fejezi ki a szemlélő a mondatképzés, a versritmus sajátosságaival is. Igen erős a szöveg tagoltsága, s mindig egyértelműek a nyelvtani viszonyok. Sok a mondatértékű közlést tartalmazó, de egyetlen versütemnyi szövegrész, ezekben is elkülönül az egyetlen szótagnyi nyomatékos szavak sora („fáj”, „így”, „vén”, „zord”, „én” stb.). A szöveg ritmusa alapvetően ütemhangsúlyos, de szimultán jellege is van: jambikus, amelyet choriambusok és ciklikus anapesztusok színeznek. Legtisztábban a fontos záró sorhármasban mutatkozik ez meg. A strófaszerkezet állandó, a rímelés is, de a sorok mindig páratlan szótagszámúak, s a hetedik sor nem rímel, a másodikra pedig meglehetősen későn jön meg a rímválasz a rövid zárósorokban. Az első és a második szakasz között is van egy jelentéses rímátcsengés: „madárdal – halállal”. A szöveg nyomdai képe is „szabálytalan”, vibráló, s mindez a disszonancia és a konszonancia elősegíti a „lét- alkony” érzékletes megjelenítését.
A fénykép szemlélője, a versbeli „elbeszélő”-énekmondó mindvégig következetesen állást foglal. Nemcsak Adyt minősíti, hanem minden géniuszt, és általában is tiltakozik az értékpusztulások, a halál hatalma ellen. Mindebben nyilván erőteljes a személyes érintettség is. Hiszen mindenki, legyen bár a „fény harsonása”, eljut a „lét-alkony” állapotába. E kontraszt is utal a fotóra, amely a kiélezett fény-árnyék ellentét következtében válhatott drámaivá. Különösen a szemek beszédesek: árnyékban vannak, amelyet a kalap vet rájuk, de az egyik alig látszik, a másik meg szinte kisüt az árnyékból. S egyenesen bennünket néz, ami Ady fotóin különösen ritka. E szemek a kortársak szerint is „égitestek”. Csak két fontos véleményt idézve, Csinszkaígy látta: „A szeme. Azóta se, azelőtt se látott, döbbenetes misztérium. Sohase fogom megérteni: honnan jöttek és mivé lettek ezek az égő, külön életet élő szemek, amik [...] világok sorsát, korok pusztulását jelezték és látták előre, riadt biztonsággal.” (Idézi: KOVALOVSZKY MIKLóS: Emlékezések Ady Endréről. V. Akadémiai Kiadó, Bp., 1993. 191. o.) A festőművész Rippl-Rónai Józsefszerint: „Sokat utaztam világéletemben, sokat láttam, de olyan szép utazásokat, mint akkor, amikor Ady Endre szemébe utaztam, – soha! [...] Mindent kiolvastam belőlük, a költőn kívül a legjobb embert, a gőgös mokány legényt, a széthulló magyarság tragikus szimbólumát, akinek különös egyénisége fenségességet árult el, mást, nagyot, nagyobb embert, mint bárki korunkban.” (Nyugat, 1923/24. sz. 552. o.) Ezt a kortársak által közvetlenül is megtapasztalt rendkívüliséget ragadja meg Juhász Ferenc költeménye.