Az 1945 utáni kezdeti reményeket hamarosan a kétségek váltották fel, majd a bizonyosság, hogy ismét csak olyan az ország, amilyenben nem lelhetjük meg a helyünket. A költő is örül a demokratikus változásoknak, a földosztásnak, az újjáépítésnek (Megy az eke; Cserepező), ugyanakkor mind több kétséggel szemléli a politikai csatározásokat, s Petőfit idézve figyelmezteti az országot: „hazát kell nekünk is teremtenünk!” (Az új nemzetgyűléshez). A reformáció genfi emlékműve előtt(1946, megjelent 1956) történetfilozófiai szinten, a reformáció korát megidézve néz szembe az emberiség útjával: volt-e értelme a forradalmi küzdelmeknek, a radikális hitújításnak. A tárgyilagosságra törekvő szemlélő egyrészt kevésnek tartja az elért eredményt, de úgy véli, ennyi sem lenne, ha nincsenek önfeláldozóan harcoló hősök: Kálvin, Cromwell, Bocskai és a többiek.

A bolsevik diktatúra rendjét azonban nem lehet a nélkülözhetetlen történelmi események közé sorolni. A zsarnokság minden korban és minden változatában emberellenes. Az Egy mondat a zsarnokságról(1950) egyetlen mondata az egyik leghosszabb magyar versmondat: éppen kétszáz soron, ötven négysoros strófán keresztül tart. (A verset első megjelenéséhez Illyés emlékezetből írta le, feltehetően ez is magyarázza, hogy szöveghiányos ez a változat, ugyanakkor ez az 1956-os közlés a legtöbb későbbi kiadás alapja, az életműkiadásban is ez szerepel. Szöveggyűjteményünk a teljesebb változatot közli a Tiszatáj1987/5. száma alapján.) A megjelenés helye az Irodalmi Újságlegendás 1956. november 2-i száma, a következő hazai publikálásra csak a költő halála után került sor. Ennek oka hosszú ideig az „ellenforradalmi” akusztikájú mű közlésének lehetetlensége, később viszont már Illyés nem engedélyezte, hogy kiadják.

Az 1956 hatására nemzetközi hírűvé vált költemény egy világhírű francia művel van rokonságban: Paul ÉluardSzabadságcímű költeményével, amely 1941-ben keletkezett, és a francia s általában az antifasiszta és minden másfajta elnyomás ellen küzdő népek jelképévé vált. A francia költő verse a mindenhol jelenvaló, a mindenhová jelenvalónak képzelt szabadság fogalmát állítja a középpontba, Illyésé ennek ellentettjét, a zsarnokságot mutatja meg mindenben. Még egy formai-szerkezeti mintát feltételezhetünk: a litániát, ezt a keresztény egyházi irodalmi műfajt, amelynek lényege a verssor egyik felének változtatása, másik felének változatlan ismétlése. Illyés versében a sornak a négy rövid sorból álló versszak felel meg, s az ismétléshez sem merev szabályossággal ragaszkodik. A litánia szerkezetéből következő sajátosság a monotónia is, ami ugyancsak jellemző e műre is. A monotónia általában művészi hiányosság következménye, itt azonban a kifejezés plasztikusságát szolgáló eszköz: a rendszer, a zsarnokság végzetes egyöntetűségét, a külön utak lehetetlenségét is kifejezi. Ugyanakkor végzetes földi léthelyzetet fest úgy, hogy rájátszik a kereszténység földi siralomvölgy képzetére. A litániák rendre az „Uram, irgalmazz” (Kyrie eleison) kifejezéssel kezdődtek és végződtek, s a zsarnokságról festett irgalmatlan kép is irgalom után kiált: nem a túlvilágon, hanem itt a földön kellene az elviselhetetlent megváltoztatni.

A monotónia nemcsak a jelentés, hanem a szerkezet szintjén is oldódik. A sokszorosan összetett versmondat alapmondata a vers indítása: „Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van.” E látszólag tautologikus kijelentést értelmezi a szöveg teljessége, amely éppen azt sorolja gazdag részletezéssel, hogy mi mindenben van zsarnokság azon túl is, ami a köztudatban hozzátartozik a zsarnokság fogalomköréhez. A vers első szakaszai azzal teszik újszerűvé a köztudott képet, hogy folyamatosan érzékelteti a szöveg: a zsarnokság lényege nem merül ki a tudottban, még sokkal aljasabb formája ez a társadalmi létezésnek. A sok nemcsak után azonban még nem következik a hanem, ami fokozza a várakozás feszültségét, s ezzel eleve csökkenti a monotóniát. Az 1–14. szakaszaz általános zsarnokságképet és annak 20. századi újdonságait sorolja.

A változás a 14. szakaszban indul meg, sajátos módon a zsarnokság terrorisztikus megnyilvánulási formáiról rögtön áttérve a művészetben való megnyilvánulására. Eleinte szinte észrevétlen az átmenet: az ünnepi gyűlések ütemes tapsai is a rendszer szertartásai közé tartoztak, akárcsak az operában zajló díszünnepségek. A korban tájékozatlanabb olvasó azonban már az „operában, / a trombitában” sorpár egészét a váltáshoz tartozónak érezheti, holott maga az opera itt olyan helyszínként jelenik meg, amelynek politikai és – ez az új elem a versben – művészi vonatkozása is van. Ez utóbbira utal a zeneszava, majd a továbbiakban a kőszobor, a festmény, amelyek egyaránt a vezérek dicsőségét hivatottak reprezentálni. S csak ezek után – a 17. szakasz – általánosít, mondja ki először a nemcsak-ra következő állítást:

mert zsarnokság ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy a régi istened sem...

Az ezután következő körkép a mindennapok életébe, a legszemélyesebb magánéletbe, a gondolatokba is kiiktathatatlanul beszivárgó zsarnokságot mutatja fel. Eleinte még van szerepe az ellentétesnek látszó szinteket azonosítóan egybevonó nemcsak – (hanem) ott van párosításnak, a nemcsak azonban utoljára a 24. szakaszban fordul elő, s már a váltás közelétől (13. szakasz) kezdve fokozatosan átveszi a helyét a merttel kezdődő szerkezetek sora, amelyek a vers végéig ívelnek. A vers alapjelentésének alapmondata teljességében tehát körülbelül így írható le: Hol zsarnokság van, ott a zsarnokság nemcsak a hatalom közvetlen eszközrendszerében mutatkozik meg, hanem mindenben és mindenkiben, mert a zsarnokság szellemisége mindent és mindenkit áthat, akár akarja, akár nem. S valóban:

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy...

A zsarnokság személytelen társadalmi általánosságát és a legszemélyesebb sorsba való könyörtelen behatolását a vers igehasználata is szemléletesen kifejezi. A van általánossága, az egyes és többes számú harmadik személy távolságtartó jellege fokozatosan átalakul. Eleinte csak egy-egy bizonytalan, a versszak szituációjára utaló egyes szám második személyű igealak kerül a szövegbe (7., 11. versszak), s még a 17. szakasz régi istened kifejezése is felfogható ilyennek, de mint már láttuk, ez a fordulat kulcsstrófája, s valóban, a 19. szakasztól kezdve feltűnően megszaporodik a kettős jelentéskörű tegező forma. Kettős, mert magától értetődő, hogy ez a te egyrészt a vers minden olvasója, másrészt maga a lírai én, még tágabban pedig minden zsarnoki rendszer minden állampolgára. Teljesen egyértelművé válik a tegezés kétirányúsága a befejező részben, ahol a zsarnokság által meghatározott az éppen megszülető alkotás is:

mert ahol zsarnokság van,

minden hiába,

e dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

A költemény egészére természetesen – mint minden próféciára – a költői túlzás is jellemző: sokan gondolhatják, hogy ilyen fokú zsarnokság nem létezhet. S ha totálissá növesztetten még nem is volt rá példa, a 20. század felmutatott már több olyan rendszert, amelyik erre törekedett. Az igazi költői túlzás lényegében az ellenállás lehetetlenségének fikciója. Érdemes azonban arra is felfigyelni, hogy a verskezdővan-ok mindvégig meghatározzák az időszemléletet is. A vers jelen ideje a lényegi változásoktól mentessé növesztett jelen idő, s bár néhányszor megjelennek múlt idejű igealakok is, azok az adott versszak miniatűr képének dramatikus szituációjából adódnak. A zsarnokság jelenében nincs történelmi dinamizmus, ezért válik e zárt világon belül a zsarnokságellenes mű is a rendszer foglyává. Ezért hiányzik a jövő idő, a feltételesség a záró szakaszból is, pedig az a ma élők halála utáni állapotra utal. Ám aki élt zsarnoki korban, az nem törölheti életéből e szakaszt akkor sem, ha az csupán átmeneti érvényű. (Tragikusan és ugyanakkor groteszken érvényesnek bizonyult ez az állítás Illyés Gyula esetében is. A konszolidált és már fellazított proletárdiktatúra valóban ott állt az ő sírjánál is, szokás szerint beleszólva abba is, hogy ki búcsúztathat, s különleges rendőri készültséggel ügyelve, nehogy valami rendbontás történhessen. Még szomorúbb, hogy többen azért bírálják Illyés magatartását és életművét is, mert „szóba állt” a hatalommal, s „minden” rendszerben. Nála azonban ez nem írói megalkuvás, hanem a képviselt célok érdekében gyakorolt politikai képesség.)

Illyés alkotásának nemcsak világirodalmi előzménye van, hanem kései továbbgondolása is. Márton László (1959–) Bowen monológja, sötétbencímű műve (Szép versek, 1992; Hét évszázad magyar költői, 1996.) nyíltan vállalt parafrázis: a zsarnokság helyett a szabadság világáról mutat be hasonlóan reményvesztett körképet. Újabb „Változat Illyés versére” Tornai JózsefEgy mondat a szabadságrólcímű költeménye (Hitel, 1996/9.)

parafrázis: (gör.); valamely mű művészi átírása, szabad átköltése

litánia: felsorolásokból álló, párbeszédes formájú hosszú ima