A Kalligrammák(1918) című kötet az 1912 és 1917 között írt költeményeket tartalmazza. Ezek jelentős része a harctéren született, s „a háború csodájáról” szól.

Apollinaire kalligrammáiban, képverseiben egy olyan hagyományt újít fel, melynek gyökerei a hellenizmus koráig, Theokritoszig nyúlnak vissza. A képvers vagy rajzvers célja, hogy a sorok sajátos elrendezése révén a mű olyan képi ábrázolást adjon, mely közvetlen vagy szimbolikus kapcsolatban áll a vers tartalmával. Az avantgárd felkarolta „a művészetek szintézisét”. A költő híres tanulmányában – Az új szellem és a költők(1917) – leszögezi: „A tipográfiai eljárások, ha merészen élnek velük, azzal az előnnyel járnak, hogy olyan vizuális líraiságot szülnek, amely napjainkig csaknem ismeretlen volt.”

Ezt a „vizuális líraiságot” tökéletesen valósítja meg A megsebzett galamb és a szökőkút(1914. december). Ebben a jajongó, sirató dalban a kép (a látható nyelv) nem öncélú játék, hiszen a tipográfiai rajzolat nélkül nem is érthető a vers, pontosabban annak két sora: „De itt e jajgató szökőkút mellett / ez a galamb is ríva repked”. Ha ugyanis nem látjuk a galambot meg a szökőkutat, akkor rögtön megsemmisülne az az egybefoglaló költői látomás, amelyet Apollinaire a verssel közölni akart. A „Hol vagytok ó jaj ifju lányok” felkiáltó kérdése a tűnt idők szép asszonyait elsirató Villon-balladát juttatja eszünkbe (Ballada tűnt idők asszonyairól).

Az első „szakasz”, a galamb-kép azt sugallja (minden szövegbeli magyarázat nélkül), hogy ezek a név szerint említett leányok olyan elhagyottak, sebzettek a háborús világban, mint a párjukat vesztett, riadtan repkedő magányos galambok.

A szökőkút ég felé iramló vízsugarai a fájó emlékek feltörését „láttatják”, érzékeltetik, s magukban rejthetik még a sebből kibuggyanó vér képzetét is. Ezek a sorok a háborúba ment barátok nevének felsorolásából állnak, s a költő úgy siratja őket, mintha már halottak lennének. ­ A kút bal és jobb oldala egy-egy versszak, de a vízsugarak olvashatók egymás mellett is.

A „medence”-rajz a költemény borzongató és többértelmű lezárása. A vízsugarak tehetetlenül visszahullanak a szökőkút medencéjének vizébe: a régi kedves barátok is ugyanígy, tehetetlenül hullanak a halálba, pusztulnak el a háborús frontokon, s talán emlékük is szertefoszlik a múló időben. A középpontba helyezett sor – „Az éj lehull Ó vérző tenger”– „nyitva hagyja a kérdést, hogy a vér a lehulló alkonyat vére-e, vagy maga a kút meggyűlő vize, a háború jelképe, melyből véres sugárként dobja fel az emlékezet a barátok neveit” (Lengyel Balázs: Miért szép?).

A Kalligrammákzáródarabja: Egy szép vörösesszőkéhez(1918). Feleségéhez írta élete utolsó évében. S bár megtalálható néhány sorában a rajongó szerelem vallomása, a vers mégis elsősorban ars poetica. Apollinaire szerint a költészet „mágia”, „jósművészet”, a költő pedig a jelen fölfedezője, a látnoki képzelet prófétája, aki az ismeretlent, „a jóság tájait” kutatja, s az emberi jövő boldogító és mesés igazságát mondja ki. – A költemény a hagyomány és a modernség egyensúlyát, egységét hirdeti:

Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját

A Kaland s a Rend pörpatvarát

Apollinaire a hagyományőrző modernség nagy költője volt.

Az idézetek Radnóti Miklós fordításai

kalligramma: képvers; olyan mű, amelyben a tartalmi jelentést kiegészíti a vers tipográfiai vagy grafikai megoldásának többletjelentése

bukolika: Theokritosz (Kr. e. 3. század) szicíliai görög költő hagyatékában maradt ránk 31, hexameterekben írt rövid költemény; ezeket eidüllionnak („képecske”) nevezték el. Ebből származik az idill szó. Theokritosz költeményeinek legeredetibb darabjai a bukolikák: párbeszédes pásztori költemények. A görög költő bukolikáit a fiatal Vergilius (Kr. e. 70­19) honosította meg a római költészetben. Ezekből tíz válogatott költeményt adott közre Eclogae („szemelvények”, „válogatások”) címmel. Vergilius óta az utókor az ekloga szót (is) használta bukolika helyett műfaji megnevezésként.

Lengyel Balázs: Apollinaire: A megsebzett galamb és a szökőkút, (Miért szép? A világirodalom modern verseiből)