Erre a szimultán technikára a legjobb példa a Szeszek című kötet legelső verse, az Égöv (1912).

A költemény szabálytalan hosszúságú, páros rímű sorai nem rendeződnek strófákba, írásjelek nem érzékeltetik a mondatok határait, s így a vers véget nem érő hömpölygésnek, megállás nélküli felsorolásnak tűnik, ám az egészet összefogja az élet lényegét, „szeszét” kifejező költői lendület, líraiság és dallamosság.

A vers fiktív (elképzelt) kerete egy hajnaltól reggelig tartó séta, kószálás Párizs utcáin: ebben a tér- és időkeretben zsúfolódnak össze a régi emlékek és a frissen szerzett élmények a legkülönfélébb látomásokkal együtt. – A költő önmagáról egyes szám második személyben szól: valójában önmagához beszél; az első személyű előadás csak elvétve fordul elő.

A legelső sor – „Végül is únod e régi világot csupa rom”– hetyke, megvető felkiáltásként hangzik (a vers címe eredetileg Kiáltás volt). A költő kiábrándultan fordul el a régi világtól; úgy szól a verset indító kijelentés, mintha valami számvetés, a múlttal való szembenézés végső összegzése volna. A lemondó gesztusba belejátszik a Marie Laurencinhez fűződő szerelem elmúlása is. – A következő sor képei meghökkentőek; groteszk bájukat a jellegzetesen nagyvárosi (párizsi) és a bukolikus elemek merész összekapcsolása teremti meg: „Ó pásztorlány Eiffel-torony a hidak nyája béget e hajnalon.”­ A költemény több más helyén is vissza-visszatérnek olyan meglepetésszerű képek, amelyekben valójában össze nem illő dolgok ötvöződnek: az elavult világban például csak a vallás őrizte meg frissességét, modernségét, mert olyan „egyszerű akár a repülők terén a gépek csarnoka”(hangárai). A kereszténység időszerűségéről elmélkedik, mégis visszatartja a szégyen, hogy aszerint éljen.

A reggeli nagyváros új élményei: plakátok, prospektusok, hírlapok, bűnügyi füzetes regények kötik le figyelmét. Majd a hajnali fényben egy szépnek látott „ifjú utca”bűvölete emeli ki tudata mélyrétegeiből gyermekkori önmagát: „és te nem vagy más csak egy fiúcska még." Egymásra sorjáznak ezután a monacói emlékek, amikor még René Dalize-zal (röné dalíz) együtt a kollégium kis templomában hajnalig térdepeltek, szívükben a vallás áhítata s Krisztus szeretete élt. A gyermekkori emlékezést újra egy groteszknek ható, jellegzetesen 20. századi kép zárja:

"Ez a Krisztus ki égbe száll ahogy pilóta még soha

A világ magassági versenyének ő a bajnoka"

Az ifjú század büszke csodájának, a repülésnek a képzete különös látomássorozatot indít el: „madárrá változik e század”, s a levegőt mitikus és legendás lények népesítik be, igazi és mesebeli madarak milliói „pajtáskodnak ott fönn mindannyian a szálló gépmadárral”.

Az égi vízió után a földre helyeződik át az írói szemlélet. „Most Párisban jársz s magánosan lépdelsz a vad tömegben”– ezzel a mondattal kezdődik az újabb egység, de a „most”-tal szemben a fantázia szabad csapongása révén fölmerül a „régmúlt időkben”való élet elképzelése: a szerzetesi lét, életforma egy kolostor mélyén. A középkori magány vágyához kapcsolódik mostani magánya, s közvetlenül, egyes szám első személyben törnek fel az elhagyott, megsebzett férfi panaszai:

"A boldogító szókra vágyom én s beteg vagyok már régen

Egy szerelemtől szenvedek s szégyenlem gyöngeségem"

A jelent a múlt emlékeinek spontán áradása szövi át: a költői én visszahátrál életébe „lassan s andalogva”. De a régmúlt évek, a földrajzilag távol eső helyszínek élményei is jelenként idéződnek fel, mintha most történne vele mindez: „Most forró parton ülsz előtted a Földközi-tenger...” – „Kis fogadó kertjében üldögélsz most Prága mellett...” – „Imé Marseille-ban vagy...” ­ „Imé Coblenzban vagy...” – „Imé Rómában ülsz...” – „Imé most Amsterdamban vagy...”A szép emléktöredékek, pillanatképek visszaálmodását a párizsi letartóztatás még mindig fájó szégyene zárja le. – Ezután – mintegy életét mérlegre téve – keserű, kiábrándult létösszegző sorok következnek:

"Oly sokfelé utaztál fájdalom s öröm kísért falukon városokon át

Mielőtt észrevetted volna vad korod s a rettentő hazugságok sorát

Húsz és harminc éves korodban szerelemtől szenvedtél ziláltan

Úgy éltem mint egy eszelős időmet elprédáltam"

A sokféle utazás emlékképei a szegények utazásával, a megriadt kivándorlók látványával, valószínűtlen álmaikkal mosódnak egybe, s a költő csapongó érzelmei a szegények iránti szánalomban, részvétben oldódnak fel. Folytatódik az élmények sorjázása: megáll egy „alja bár előtt”, betér egy olcsó vendéglőbe, elkeveredik a szerencsétlenek között, akiknek „súlyos gond a lét”, de magánya egyre szorongatóbb, nyomasztóbb. Végigélve pár órában sok- sok élményt, érzést, hangulatot, szembenézve önmagával így vonja meg a végső számvetést:

"És úgy iszod akár az életed e lángoló szeszet te

Akár a pálinkát iszod az életed te"

(Radnóti Miklós fordítása)

Az éjjel már búcsút int, s az utcákon kószáló költő – hajnal felé – hazatér „óceániai s guineai bálványai”, egy másféle hit s másféle forma Krisztusai közé. A primitív népek ősi művészete és hitvilága iránti érdeklődés a modern civilizációból menekülő ember útkeresését jelzi.

Létösszegző vers: a lírai én személyes életét mérlegelő és egyeben az emberi lét általános kérdéseit is kutató verstípus.

Keret: ismétlődő egység a mű elején és végén.