Gabriel García Márquez (gársziá márkesz; 1928­) kolumbiai író, aki hol Amerikában, hol Európában él. Az elismerést ­ és később a Nobel-díjat is ­ Száz év magány(1967) című regénye hozta meg számára. Latin-Amerika irodalma ezzel a regén nyel foglalta el végleg a rangjához illő helyet a világirodalmi köztudatban. García Márquez is a mágikus, a „csodálatos” realizmus alkotója. Szerinte irodalmuk azért kelthetett figyelmet, mert végre volt bátorságuk történeteket mesélni, méghozzá a saját történeteiket, s közben visszaszerezték a képzelet jogát. Bár elkötelezett írónak tartja magát ­ hiszen a földrész viharos és nyomorúságos történelme erre kényszeríti polgárait ­, nem akar „elkötelezett regényeket” írni, mert úgy gondolja, hogy a valóság nem ér véget a tárgyias tényeknél. Az ideális regény „teljesen szabad regény lenne, amely nem a politikai és társadalmi tartalmával keltene nyugtalanságot, hanem azzal, hogy képes behatolni a valóságba, jobban mondva, kifordítani a valóságot, és megmutatni, hogy milyen a túlsó oldala”. (Zsolt Angéla ford.)

A Száz év magánya képzeletbeli őserdei telep, majd a kisváros, Macondo története, középpontjában a Buendía családdal. Realitás és mítosz természetes egysége itt az élet, s ilyen a regény is. Az első telepesek a bűnbeesés vétke miatt menekültek ide korábbi „paradicsomi” otthonukból. Sokáig békében élnek, majd kapcsolatot teremtenek a külvilággal, betör hozzájuk a kapitalizmus, egy hatalmas banánültetvény felvirágoztatja a városkát. A munkásság szerveződését, sztrájkját tömegmészárlással torolják meg, a cég elhagyja a várost, amelyre hatalmas, öt éven át tartó özönvíz zúdul, majdnem mindent elpusztítva. Az utolsó Buendíát és a város maradékát egy mítoszi erejű vihar teszi a földdel egyenlővé. A regény rétegei a földrészek népeinek és az egész emberiségnek a történetfilozófiai megközelítését is adják. Az írói szemlélet két alapelve: a történelem előre „meg van írva”, az emberek hiába próbálnának ellene tenni; a jellemek, a sorsok, a történetek ismétlődnek az időben.

Gabriel García Márquez

Nobel-díj: A tudomány és a kultúra kiemelkedő alkotói számára alapított díj, amelyet - Alfred Nobel végrendelete (1895) szerint - testületei útján a Nobel Alapítvány adományoz 1901 óta évente, Nobel vagyonának (33,2 millió svéd korona) kamataiból. Az alapító kívánságára az évi kamatokat öt egyenlő részre osztják fel. Egy-egy rész illeti meg azt, aki (nemzetiségétől függetlenül) a fizika, a kémia, a fiziológia vagy orvostudomány terén a legfontosabb felfedezést tette, továbbá aki az irodalomban a legjobbat alkotta, illetve aki a legtöbbet tette a népek testvériségéért, a béke ügyéért.

Mítosz: (a görög müthosz = monda, mese, történet szóból): a társadalmi fejlődés kezdeteire jellemző naiv társadalmi tudatforma: lényegében az ember számára még érthetetlen, ezért félelmetes természeti és társadalmi erőknek fantasztikus tükröződése, egyben pedig ezeknek öntudatlanul is művészi feldolgozása a nép képzeletében. A mitikus elképzelések lényege az emberinek és az emberfelettinek sajátos egysége; a mítoszok ezért leginkább elképzelt istenekről és természetfeletti képességekkel rendelkező, többnyire isteni származású hősökről szólnak.