A lírikus Füst Milán a szecesszió és az avantgárd modernség különös szintézisét valósította meg, az epikus a 19. századi lélekábrázoló realizmus eszményét követi, ugyanakkor tipikusan 20. századi világképet fejt ki. Elsősorban Tolsztojt tekintette példaképének – egész esztétikai szemléletében pedig Shakespeare a legfőbb mester.

A feleségem története(1942) hétévi munkával keletkezett. Igazi főhőse maga az elbeszélő: Störr Jakabholland hajóskapitány. A regény indítása: „Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel... Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal.” Störr élte tengerészéletét az első világháború utáni időszakban, mígnem megismerkedett egy törékeny francia tanítónővel, Lizzyvel, akit feleségül vett. A mű a házasság története, amelyet a kapitány beszél el, mintegy önmaga számára tisztázva mindent azután, hogy feleségétől elvált, sőt az asszony már évekkel az emlékezés időpontja előtt meg is halt. Störr egyszer látni vélte az asszonyt Párizsban, s csak ezután tudja meg, hogy Lizzy már nem él. Ekkor döbben rá, hogy ez a furcsa, kacér, hűtlenkedő nő volt élete legfontosabb kapcsolata, hogy hiába próbált éveken át felejteni, hiába készült újabb nősülésre, most már nem tehet mást, minthogy vár a csodára, a „jelenés” újabb feltűnésére: „A lelkemet teszem rá, hogy ez így lesz. Különben minek élni? Mert én már csak erre várok és mindaddig várni fogok, amíg élek. Ezt megígérem. Hogy kinek? Nem tudom.”

A regény az emberi lét fenségének és kicsinységének példázata. Störrnek a világ rejtély, csoda és pokol. Az ő számára – s ez általában jellemzi Füst Milán műveinek szemléletét – a boldogságra és az igazságra törekvő életvitel szembeállítódik. Az erkölcsi lény az igazságot, az esztétikai lény a boldogságot választja, a kettő együtt lehetetlen, a személyiség széthasad. Ezt ismerte fel élete során Störr, s ez ellen próbált tenni. így vált a lét vegetatív örömeit habzsoló lényből a lét végső kérdéseivel szembenéző, bölcselkedő férfiúvá, aki arra is rádöbben, hogy az édent vesztette el, s azt kellene visszaszereznie, legalább virtuálisan.