J. Alfred Prufrock szerelmes éneke

S'io credesse che mia risposta fosse

A persona che mai tornasse al mondo,

Questa fiamma storia senza piú scosse.

Ma perciocche giammai di questo fondo

Non torno vivo alcun, s'i'odo il vero

Senza tema d'infamia ti rispondo.

Gyerünk, hát, te meg én,

Mikor elterül az este október egén,

Mint narkotizált beteg a műtőasztalon;

Gyerünk, félig kihalt utcákon át,

Álmatlan éjszakák

Menedékén, hol harmadrendü garnik

S osztrigahéjas söntések zaja morajlik,

S utcák sora, mint rosszhiszemü érvek

Lánca szorít,

Hogy megzavarodottan visszakérded. . .

Hogy mit? ne kérdezd elszorulva.

Gyerünk a zsúrba.

A szobában a nők közt folyik a szó -

A téma: Michelangelo.

A sárga köd feni hátát az ablakokhoz,

A sárga füst feni orrát az ablakokhoz,

S az este zugaiba belenyal,

A csatornában megülő tócsákon elidőzik,

Kéményekből szálló koromtól lesz a háta kormos,

A terasz mellett elcsúszva felugrik hirtelen

S látván, az őszi éj enyhe, a ház körül

Egyet tekeredik, majd álomba merül.

Mert lesz majd még idő,

Hogy a sárga füst, mely átsuhan az utcán,

Hátát fenhesse ablakokhoz,

Lesz még idő, lesz még idő,

Hogy felkészüljön arcod, arcokba nézni aztán,

Lesz még idő ölésre s alkotásra.

S idő minden munkákra és napokra

A kéznek, mely kérdését a tányérodra dobja;

Idő nekem s idő neked,

S lesz még idő száz habozásra,

Száz látomásra és átláttamozásra,

Mielőtt teát kapunk és pirított kenyeret.

A szobában a nők közt folyik a szó

A téma: Michelangelo.

Mert lesz majd még idő

Tünődni: „Merhetem? Hát merhetem?”

Meggondolni magam, már az emeleten,

S lejönni tar folttal a fejemen,

(Azt mondják majd: „Kopaszodik nagyon!”)

Zsakettban, friss, kemény gallérral nyakamon,

Nyakkendőm finom és szerény, egyszerü tűcske tartja

(Azt mondják majd: „De vézna a lába meg. a karja!”)

Hát merhetem

Zavarni a világegyetemet?

Egy perc s rá még egy perc elég idő, hogy

Döntések s ellenérvek szülessenek s megsemmisüljenek.

Mert ismerem már mindet, ismerem!

Az estét, reggelt, délutánt, de régen!

Életemet kiskanalanként kimértem

Ismerem mind a hangot, mely egy távoli terem

Zenéje mögött elhal s ködbevész.

Hogy is lehessek oly merész?

S a szemeket is mindet ismerem,

Mind egy meghatározással falhoz állit,

S ha a meghatározás tűjét belém döfi,

És tekeregve falra tűzetem,

Hogy is fogjak neki,

Kiköpni napjaim és utaim csumáit?

És hogy lehessek oly merész?

S a karokat is mindet ismerem

Karperecesek, csupaszok, fehérek

(De a lámpafényben barnállón pihések!)

Mi ez, egy ruha illata,

Hogy gondolatfűzésem oly laza ?

Karok - ez kendőt babrál, az asztalon pihen.

Legyek hát oly merész ?

És hogy fogjak neki?

…………..

Mondjam, hogy szürkületkor szűk utcákon keresztül

Néztem az ablakokból ingujjban kikönyöklő

Magányos férfiak pipái szálló füstjét?

Mért nem vagyok durva ollója ráknak,

Mely hallgatag tengerfenékbe szánthat?

…………

S a délután, az este oly békén szunnyad el!

Nyugtatta karcsu kéz cirógatása

S alszik . . . elfáradt . . , vagy csak szimulálva

A padlón mellettünk hever.

S ha teán, süteményen, parfén túl vagyok,

Erőm lesz-e válságig hajszolni a pillanatot?

Igaz, hogy böjtben és könnyben s imában éltem,

S hogy láttam tálon a fejemet, amelyen gyérül a haj,

Azért még próféta nem vagyok - no de sebaj;

Láttam nagyságom lobogó pillanatát

És láttam az örök lakájt, ki kabátom tartotta s vihogva állt

Elég hát annyi: féltem.

És érdemes lett volna, ha mindenen túl vagyok,

A csészéken, a dzsemmen, a teán,

A porcelán közt, egy-két szavam s szavad után,

Hát érdemes lett volna-e

A témát egy mosollyal zárni le,

Ha golyóvá morzsolom a világegyetemet,

Melyet egy szorongató kérdés felé gurítok,

S így szólok: „Lázár vagyok én s láttam a holtakat,

És visszajöttem, hogy elmondjak mindent, s most hallhatod,

HA egy nő, megigazítva egy párnát feje alatt

Azt mondja: „Nem ez, amit gondolok,

Nem ez, dehogy.”

És érdemes lett volna, ha mindenen túl vagyok,

Hát érdemes lett volna-e,

Túl fellocsolt utcákon, udvarokon, alkonyokon,

Túl regényeken, a teáscsészéken, a szoknyákon,

melyek a padlót suhanva söprik

Soroljam-e a többit ?

Amit gondolok, úgysem lehet megmondani!

De mint laterna magica az idegek mintáit vászonra veti:

Hát érdemes lett volna-e,

Ha egy nő, ki párnát igazit vagy egy sálat ledob,

Ablak felé fordulva mondja:

Nem ez, dehogy,

Nem ez, amit gondolok.”

Hamlet királyfi, én ? Nem, erre senki se gondolt,

Csak a kiséretből egy úr, ki épp annyit tehet:

Egy csoportot növel, elindit egy-két jelenetet,

Tanácsot ad a hercegnek: no, nem éppen kolonc;

Alázatos, örül, ha kell valahova,

Politikus, eszélyes, vigyázat a szava,

Nagyon szentenciózus, de egy kissé mulya,

Olykor szinte komikus figura –

És szinte - olykor - a bolond.

Öregszem már. . . öregszem már nagyon. . .

A hajtókát felgyűröm a nadrágomon.

Válasszam el hátul a hajamat? (Őszibarackot

egyem ? Merhetem-e ?

Fehér flanellnadrágban megyek a partra le.

Hallottam a sellők énekét - egymást hívták vele.

Mert nem hiszem, hogy nekem énekelnek.

Láttam hullámokon nyargalni őket,

S hullámsörényt fésültek a szirének,

Ha a vízen szél kavart feketét és fehéret.

Láttuk a sok tengeralatti termet,

S rőt moszatot viselt hablánykoszorúzta homlokunk,

De emberi hangok keltenek, és vízbe fulladunk.