Az első kötetnek a vezetéknévvel a címbe is beépített s ezzel is a jelentőséget hangsúlyozó költeménye természetesen programadó vers, akár már e személynév jellegével is. A teljes név részletezése, a Prufrock(prófrok) hangalakja semmiképpen sem utal emelkedettségre, pedig a cím második fele hagyományosan ezt igényelné. Ráadásul a költeményt végigolvasva sem az első, sem a sokadik benyomásunk nem az, hogy szerelmes éneket – vagy bármiféle éneket olvastunk volna. A szerelem ideája és a megvalósulás hiánya, lehetetlensége, értelmetlensége a vers alapellentéte, s a cím ezt érzékletesen fejezi ki.

Nyilván a mottó sem csak azért szerepel ott, hogy a Dante iránti hódolatot szemléltesse, bár ilyen funkciója is van. Utal e költészet tudós jellegére is. Nemcsak azzal, hogy Dantét idéz, hanem azzal is, hogy eredeti nyelven teszi ezt, ugyanis Eliot nem számíthatott arra, hogy a korabeli angol olvasók könnyűszerrel megértik a korai olasz szöveget. Az idézet a PokolXXVII. énekéből való, s a szóló személy Guido di Montefeltro, aki viszálykeltés miatt bűnhődik. De nem az ő életbeli története a fontos, hanem az a határozott vallomástétele, amely ellentétben áll Prufrock úr bizonytalanságával. S annak dacára ilyen határozott, hogy annak idején éppen szavaival, tanácsával keltett viszályt. A mottó nemcsak Prufrock úrral ellentétbe, hanem a verset alkotó objektív költővel párhuzamba állítva is értelmezhető. A 20. század emberének világa hasonlatos a Pokoléhoz. Visszatérni az igazi, az eszményi világba, a „földre” lehetetlen, „nincs mi visszavonná, / ki egyszer itt van”, s ezért és itt csakis az igazat érdemes szólni, vallani: „szólok íme bátran, / mert szóm nem válhatik gyalázatommá”. A mottó tehát nemcsak a versbeli beszélő ironikus portréjának ellenpontja, hanem alkotói önerősítés is. Szükség is lehetett erre, hiszen e szinten is van ellentét: Dante „édes új stílusával” szemben Elioté „érdes stílus”.

A nem személyiséget kifejező költészet céljainak, a médiumszerepnek különösen megfelelhet egy klasszikus eljárás: a drámai monológ alkalmazása. Eliot gyakran él ezzel: Prufrock úr éneke is monológ, amelyben önmagát is idézi, s néhány más személytől elhangzó mondat is helyet kap. A „dráma” lényege pedig a cselekvésképtelenség, amelynek valódi oka nem a „szerelmes” férfi félénksége, hanem a modern ember ellehetetlenültsége, érték vesztett volta a múlt, a régebbi korok „hősi”, cselekvő embereihez képest. Prufrock úr sétára indul valakivel, s ez a „te” lehet akár az a lény, akinek számára meg kellene születnie a szerelmes éneknek, lehet egy barát, lehet az olvasó-néző-hallgató, s mindebbe belejátszhat a kivetített belső vita képzete, a tudatkettőzés is. Mindezek a lehetséges rétegek egymásba olvadnak át. Olykor határozottan az a benyomásunk, hogy a vers beszélője egy másik személyhez szól, sőt hozzá is szólnak, olykor meg az, hogy a valóságosnak látszó jelenetekben is csak néma szemlélőként bolyong. Az „estély” alkalmat adhatna a vallomásra, formálódhat a „nagy kérdés”, gátolhat a szorongás: »Lesz arra majd időm, / hogy megfontoljam: „Merjek, vagy ne merjek?”«, egyre inkább érezzük azonban, hogy a lehetséges szerelmi vallomás is csak kifejeződési formája a valóban legnagyobb kérdésnek: lehet-e ép egésszé formálni s ilyennek megőrizni a személyiséget?

S a vers válasza mindvégig az, hogy nem. Bár az „olcsó szállodák barlangja” helyett eljut a beszélő az elegáns estélyre, a költemény végén a tengerparton a tengeri látomásból ugyanúgy kirekesztődik, mint az estély számára idegen világából:

Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem.

úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.

(Kálnoky László fordítása)

Prufrock úr nem mondta el „csábító” szerelmi énekét, de őt sem akarják már a szirének elcsábítani. Az ábrándoknak, az álmoknak a világa valamifajta teljességet ígért, de a valóságban ez lehetetlennek bizonyul, ember és ember között nincs igazi kapcsolat: „S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak”.

A monológban Prufrock nemcsak a világot, hanem önmagát is ironikusan, minden idealizálás nélkül szemléli. A teljes és a korlátozott lét szembeállítása időbeli is: a teljesség példái mind múltbeliek, s művelődéstörténeti utalások, célzások, rájátszások formájában jelennek meg. Már a cím rájátszik a trubadúrköltészetre, aztán szó esik Michelangelóról, Lázárról, Hamletről, néven nem nevezve, de felismerhetően Keresztelő Szent Jánosról(„tálon hozták fejem”) és Odüsszeuszról is (tengerparti szirénjelenet). A költemény ugyanakkor több metafizikus verset is megidéz. A célzás (allúzió), a pontos, a kifordított idézet Eliot igen gyakori költői eljárása. Emiatt szükségesek a tudós kommentárok is verseihez.

A példák – a művelődéstörténet jeles alakjai – mind ahhoz kellenek, hogy bizonyossá válhasson: Prufrock úr nem hős, nem egyéniség, hanem szürke átlagpolgár, kisember: Hamlet ellentettje: „Talán kíséretéből egy udvaronc lehetnék”. Ez a kisember nem igazán rokonszenves, okkal mondhatja róla „valaki” az esetleges vallomás után:

...Egyáltalán nem így képzeltem el.

Nem így képzeltem el.

S ez a minősítés kétszer is elhangzik. Nem egyetlen, kopaszodó, öregedő szerencsétlen fiatalemberre vonatkozik csupán, nem is csak az átlagemberre, hanem általában a modern korszak emberére, aki nem válhat önmagává, s kiüresedő szerepében csak a régi szerepek teljességével szembesülhet.

programvers: olyan költői alkotás, amelynek funkciója van; egy tétel, esztétikai elv vagy irodalmi program ars poetikus kifejezése; különösen az avantgárd irányzatok kedvelik elméleti és gyakorlati célkitűzéseik megfogalmazásakor