Anyám fekete rózsa

Anyámnak fáj a feje -

nem iszik feketét.

Anyámnak fáj a feje -

nem szed be porokat:

szótlanabb sápadtsággal

feji meg tehenét,

szótlanabb sápadtsággal

söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak

jött-mént idegenek?

Anyám az ijedségtől

dadog és bereked.

Sötét kendőjét vonván,

magányát húzná őssze:

ne bántsa többé senki,

félelmét ne tetőzze.

Anyámnak fáj a feje

anyámnak fáj a Semmi.

Anyám fekete rózsa,

nem tud kiszínesedni.

Egy éjjel földre roskad,

megtört lesz majd, kicsi -

Bejön egy madár érte,

S csőrében elviszi.

Anyám utakon lépdel,

s nem jut el sehova.

Szegénység csillagától

sebes a homloka;

vállára még az orgona-

virág is úgy. szakad,

mintha csak teher volna,

jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,

zene szól, muzsika,

anyám csönd-sivatagján

el kell pusztúlnia.

Gépek, gyártmányok zengnek

csodáktól szélütötten,

de egy se futna hozzá:

„segítek, azért jöttem.”

Furulya-csonk a szánkon

Ballagásodnak vége,

legszebb napunknak vége,

bicska hal meg a kézben,

haragos szádnak vége.

Esne a hó csak, esne

a Somló tetejére,

a Duna közepébe,

Margit vállára esne,

de, a hónak is vége.

Botod fekszik a földön,

a botodnak is vége,

húsvéti sietséggel

jön a nagyharang érte,

jönne a föltámadás,

hajadért, szent kezedért,

ujjad sebéért jönne,

de már a föltámadás,

de már annak is vége.

Megözvegyült a hétfő

a hétfőnek is, vége,

mindegyik napunk most jut

korai özvegységre,

minden magaslat, álom

s hópapír fehérsége -

versek vaddisznó körme

nem hagy több nyomot rajtuk,

a nagy kalandnak vége.

Bújdosóm, jobbik felem,

a vadonunknak vége,

nem jövünk többé össze

mosolyod ünnepére.

Halál-síkságra értünk,

a védhetetlen rétre,

furulya-csonk a szánkon,

himnuszod; indulóid –

de már ennek is vége.

Magyarország halottja,

te, bazalt szemefénye,

a zsuzsannás világnak

balassis jó vitéze,

meggyfában ember-meggyfa,

vércsében ember-vércse

vendégként várt a tenger,

de már a várakozás,

de már annak is vége.

Sirat a volt szeretőm,

sirat a mostani is,

haja országos gyászban

utcámon végig úszik –

hova megy, nem is kérdem,

halálod eltilt, tőle,

megyek ezüst fejedhez,

szíved kihűlt helyére,

megyek, mert más út nincsen,

minden más útnak vége.

Idegszálaival a szél

Itt kékül meg a kezed

s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

Nincs másik idő, mely befogadna,

másik ország, mely nevet adna;

ideköt

idegszálaival a szél,

pamutszálaival a köd

s a végső türelem is ideötvöz.

Elsüllyedt szekértengelyek

forgatják ezt a földet

tavaszba,

nyárba.

A szőlőkarókkal kivert hegy:

Szent István ittmaradt koronája.

Hallgasd,

a tolongó űri zaj:

csikónyerítés, patadobaj.

S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.

Ezer esztendő törik szét velük:

Hunyadi László nyakszirtje, válla –

Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,

vonagló, sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé

földed nyomorúsága.

Mint húsban vándorló szilánkot,

hordod magadban romjait;

s ha már sebesülésed ideköt

ideköt gyógyulásod is.

Feküdj belé a sárba,

borona-rücskös tüske-ágyba,

nevess Vagy vicsorogj. –

Ölelni másutt is ölelhetsz,

de ölni csak itt maradt jogod.