Samuel Beckett (szemjuel beket; 1906–1989) ír származású, angol, majd francia nyelven alkotó író (műveit az egyikről a másik nyelvre ő fordította le). 1938-tól véglegesen Párizsban élt, ahol ifjúkorában Joyce titkára is volt. Későn érkezett be: Godot-ra várvacímű színművének párizsi bemutatója (1952) hozta meg számára a világhírt. Felfogása szerint az ember feleslegességének tudatában létezik, így ha cselekszik, az ennek a helyzetnek a letagadása, ha viszont nem cselekszik, akkor szenved. A művészetről ekképpen vélekedett: „Annak kifejezése, hogy nincs mit kifejezni, nincs mivel kifejezni, nincs miből kifejezni, nincs erő kifejezni, nincs vágy kifejezni, plusz a kifejezés feltétlen kötelessége.”(S. Beckett: Előre vadnyugatnak. Idézi Takács Ferencaz utószóban. Európa Könyvkiadó, Bp., 1989.)

A Godot-ra várvakét idősödő csavargója kopár tájon várakozik arra a Godot-ra (God=isten), aki létbiztonságot ígér nekik. De Godot csak üzen, hogy majd holnap jön el. A dráma második része némi módosítással, a közben eltelt idő érzékeltetésével az első rész variációja: most is csak üzenet érkezik. Godot az emberiség nem teljesülő vágyainak szimbóluma, a dráma pedig komédia, amely az emberi illúziókat neveti ki, közéjük sorolva az istenhitet is. A két csavargónak azt kellene eldöntenie, hogy várjanak-e tovább. Minden csalódás és kétely ellenére várnak, ez fejezi ki maradék reményüket, de tehetetlenségüket is. A természetet egyetlen kopár fa jelképezi – mindössze ennyi a díszlet is –, s a második részre ez a fa lombot hajtott. A természetben van változás, az ember sorsa változatlanul állandó.

A Godot-ra várvaa legtökéletesebb abszurd dráma. A lét értelmetlenségéből, céltalanságából csak anti-dráma keletkezhet, hiszen a műnem eredetileg a cselekvés, a célratörés műformája volt. Az ilyen dráma szereplői tehetetlen lények, sorsuk a passzivitás, a vegetatív szintű lét, amelyből kitörni nem lehet. E drámatípus a nyelvi közlést is kételyekkel szemléli és kezeli: a dialógusok hol egymás melletti monológok, hol a süketek párbeszéde típusú népi játékokra emlékeztetnek, hol halandzsaszövegek. Nemcsak az ember tudatos léte, hanem ennek, illetve hiányának a kifejezhetősége is kérdésessé válik, a nyelv maga is lefokozódik az emberi lét vegetatív szintjére. A cselekmény szegényes, a nyelvi világ sivár, a színterek kopárak, a szereplők száma is csekély. Másodrendű a díszlet, a jelmez, de ami megmarad, az igen jelentőségteljes. A színészi játékban nem feltétlenül a szövegmondás, hanem sokszor a mozgásformák, a gesztusok, a mimika hordozzák a legtöbbet a mű alapjelentéséből, teszik szimbolikus erejűvé a nemlét vízióit.