Az 1857 utáni irodalomtörténet korszakolásában a modernség első fázisára a klasszikus modernség, második hullámára az avantgárd modernség, harmadik, lezáró szakaszára a másod- vagy utómodernség elnevezés terjedt el. Az összefoglalóan modernként megjelölt korszakot felváltó irodalomértelmezés, poétika és létszemlélet együttesének jelölésére a posztmodern fogalma használatos. A 'modern utáni' jelentésű korszakmegjelölés nem pusztán időbeli sorrendiségre utal, hanem arra a szituációra is, amelyet utániságként vagy megelőzöttségként írhatunk körül. A posztmodern irodalomszemléletnek ugyanis egyik jellemzője, hogy szakít az eredetiség romantikus gyökerű programjával. A romantika a művészi alkotást lényegében teremtésként értelmezte, olyan tevékenységként, amely az egyszeri individuum originális, megismételhetetlen megnyilvánulása. Bár a művészszerep és az alkotás ilyen emelkedett, ünnepi felfogása fokozatosan veszített jelentőségéből a modernség időszaka alatt, az alapvetően a szubjektumot középpontba helyező irodalomértelmezés és poétika mégis továbbélt.
A posztmodern radikálisan átértékelte a műalkotás természetéről vallott nézeteket ebben a vonatkozásban is. A kortárs irodalomértés az eredetiség romantikus koncepcióját puszta mítoszként értelmezi, s minden új műalkotásra korábbi szövegek újraírásaként tekint. A mű tehát nem individuális alkotás, hanem az irodalmi hagyomány által mindenkor befolyásolt, meghatározott produktum. A hagyományba ágyazottság kizárja a teremtéselvű eredetiséget, ez azonban nem vezet monoton egyformasághoz, mert minden egyes műalkotás másként kerül párbeszédbe az őt megelőző hagyománnyal, eltérő módon reflektál arra, így az egyes posztmodern irodalmi szövegek is saját jelleget kapnak. Mint az eddigiekből már kitűnt, a posztmodern az irodalmi alkotásokat nem mint önidentikus, kizárólag önmagával azonos jelenségekként értelmezi, hanem minden egyes szöveget gyakorlatilag végtelen számú szöveg találkozási helyének tekint, olyan szövegtérnek tehát, amelyben az irodalmi hagyomány különböző elemei kapcsolatot létesítenek egymással. Így lényegében a szövegeknek végtelen hálózata alakul ki, melyet szöveguniverzumnak is nevezhetünk. Lényeges kiemelni, hogy az úgynevezett intertextualitás fent leírt fogalma egészen más minőséget képvisel, mint a poétikában régről ismert allúzió vagy evokáció jelensége. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy egy adott szöveg néhány más szövegre utal rá, mert az intertextualitás minden szöveg esetében fennáll, függetlenül attól, hogy a szövegnek tulajdonítható-e olyan tudatos intenció, hogy más műveket szövegébe idézzen. Másrészt az intertextualitás nem két szöveg között áll fenn, hanem a szövegek végtelen sokaságát vonatkoztatja egymásra.
A megelőzöttség másik fontos vetülete az ún. nyelvi megelőzöttség. A posztmodern irodalomértelmezés különösen nagy jelentőséget tulajdonít a nyelvről vallott nézeteknek, s ezen a téren is jellegzetesen eltér a modern nyelvelméletektől. A modern nem szakad el a nyelv instrumentális felfogásától, ami lényegében egy olyan nyelvi modellt feltételez, mely szerint a nyelv csupán közvetítő szerepet tölt be. Egy nyelvtől független tudattartalmat a beszélő átfordít a nyelvi jelrendszerre, s ezt a kódot a befogadó visszafordítja egy nyelvtől lényegében független tudattartalomra. A nyelv ebben a modellben tökéletesen uralt eszköz, amely a gondolat szolgálatában áll, s amely legfeljebb csak annyiban problematikus, hogy elég pontosan képes megragadni tudattartalmakat vagy sem. A posztmodern a nyelvnek ilyen értelmezését alapvetően elhibázottnak tartja, s rámutat arra, hogy a nyelv nem elsősorban közvetíti, hanem megalkotja, létrehívja tudatunk tartalmait. A nyelv alapvetően meghatározza, hogy mit vagyunk képesek gondolni, hiszen a világról alkotott képzeteink a nyelv által, a nyelvben konstituálódnak. Ennek alapján megfogalmazható az a paradoxonként ható tétel, mely szerint nem mi használjuk a nyelvet, hanem a nyelv használ minket. A nyelv ilyen felfogásából az is következik, hogy valójában nem egy nyelvtől független valóságról alkotunk képet, hanem egy a nyelvben adódó világot érzékelünk. A nyelv és a valóság között ugyanakkor nem áll fenn kölcsönösen egyértelmű megfeleltethetőség, a nyelv metaforikus természetű, tehát szerkezete a felcserélésre épül. A megnevezés ezért lényegében eleve félreértésen alapul, egy jelenség a nyelvbe jutva elveszti valódi karakterét, s egy tisztán nyelvi képződménnyé válik, amely nincs tényleges összefüggésben az ún. nyelven kívüli valósággal. Nyelven kívüli ismeret tehát alapvetően elképzelhetetlen.
A posztmodern a szubjektumnak is jellegzetesen más felfogását adja, mint a modern. Ez utóbbi érzékelve a szubjektum decentrálódását, fragmentálódását ezt a folyamatot tragikus értékvesztésként élte meg, s valójában képtelen volt lemondani az én önidentikus lényegiségének metafizikus képletéről. A szubjektum halálára vonatkozó megállapításokkal szemben a posztmodern a szubjektum önazonosságának felbomlását nem komor pátosszal szemléli, hanem az én interszubjektivitásként való értelmezésével új, termékeny távlatba helyezi. Ez a megközelítés tehát nem önmagában állva igyekszik az ént elgondolni, hanem a szubjektumot mindig mint a másikkal való kapcsolatot, mit interperszonális viszonyt értelmezi. Az én végleges magánya helyett tehát a viszonyként felfogott szubjektivitás nyitottságát, folytonos kapcsolatban létét hangsúlyozza.
A posztmodern az irodalomolvasás modelljét is jelentősen átalakította. A modernség irodalomértését kezdetben romantikus örökségként a szerzőre, a szerzői szándékra függesztett figyelem jellemezte, később a mű autonóm, rögzíthetőnek, stabilizálhatónak, véglegesen meghatározhatónak tartott jelentése került az érdeklődés középpontjába. A posztmodern ezzel szemben a befogadó és a mű párbeszédét teszi meg az irodalomértelmezés alapjának, s az értelmezés törvényszerű temporalitásának tényét hangsúlyozza. Az olvasás során a szöveggel viszonyba kerülő befogadó bennfoglaltatik az értelmezésben, s ebből az érintettségéből következik, hogy maga is változó lévén a szöveg újraolvasásakor egyben újraérti, másként érti, másként interpretálja szöveget.