A Válasz címlapja A politika által behatárolt kerek között 1945 után néhány évig még folytatódhatott a háború előtti többpólusú, irányzatokat kibontakozni engedő irodalmi élet. Ennek megfelelően alakultak a folyóiratok is. A Magyarok(1945–1949) általában a polgári értékek, a Válasz(1946–1949) továbbra is a népi írói mozgalom (ez a folyóirat 1934–1938 között már létezett), az Újhold(1946–1948) a Babits jegyében fellépő fiatalok, a Csillag(1947–1956) a marxizmus vonzáskörében szerveződött, a Vigilia(1935–) a katolicizmus, a Kortárs(1947–1948) a klasszicizálódott Kassák eszmekörének fóruma.

A fordulat évével ez a sokarcúság megszűnik, s a szocialista irodalom primátusa válik meghatározóvá.

Központosítják az irodalmi életet. Előírják a témákat, a választandó ábrázolási módot, a stílust. Az „ötéves terv” határozza meg az irodalom feladatait is. Igen sok kiemelkedő alkotó reked kívül az irodalmi életen, s legfeljebb műfordításokkal, gyermek- és ifjúsági irodalmi művekkel lehetnek jelen, mint Szabó Lőrinc, Németh László, Weöres Sándor, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Pilinszky János és mások. Vannak, akik teljes szilenciumra kényszerülnek (Kassák Lajos, Kodolányi János, Sinka István), s igen sokan önkorlátozóan vannak csak jelen (Illyés Gyula például 1956-ig nem ad ki új verseskönyvet). Központi akarat jelenti ki, hogy mi az irodalom feladata, és hogy mely mű miért jó vagy rossz. 1953 után oldódás kezdődik e nagy szigorban, de még 1958-ban is így fogalmaz egy párthatározat: „Ha nincs párt- és állami irányítás, nincs szocialista kultúra sem, szabadon burjánozhatnak a reakciós burzsoá nézetek.” Kijelentik azt is, hogy „a romboló hatású művekkel, selejtes fércmunkákkal szemben szervezeti intézkedéseknek is helyük van”. Ez a központi irányítás elvileg egészen 1990-ig működött, de a nyolcvanas évekre szétzilálódott. Az irodalom- és általában a művelődéspolitika alapelve a „három T” volt, s ez azt jelentette, hogy a műveket a támogat–tűr–tilt hármasba sorolták be. Nagyon sokáig ez az írókra is vonatkozott, a szerző és a mű megkülönböztetése inkább csak a hetvenes évektől jellemző. Természetesen időről időre módosult, hogy mi tekintendő „támogatandónak”. Az ötvenes években csakis a „szocreál” többségében sematikus munkái érdemelték meg ezt a minősítést, a korszak végefelé azonban már „polgári” alkotók is megkaphatták például a Kossuth-díjat. A „tűrt” művek sorsa a szigorú bírálat vagy az agyonhallgatás volt, s rendre kis példányszámban, periferikusan jelentek meg. (A könyv nem lehetett könyvheti mű, a dráma csak stúdiószínpadon kerülhetett bemutatásra, néhány előadás után levették a műsorról stb.)

Minden művészettől, az irodalomtól is a közvetlen hasznosságot várták el és a társadalmi elkötelezettség minél nyíltabb megvallását. A bonyolult, áttételes formanyelvű alkotások nem szólhatnak a szélesebb tömegekhez, így e felfogás szerint nem is igazán válhatnak hasznossá. Így történhetett meg, hogy évtizedeken át olyan írókat és műveket is támogattak, propagáltak, tettek iskolai tananyaggá, akik és amelyek inkább csak politikai szempontból bizonyultak „értéknek”, vagy csak viszonylagos értéket képviseltek.