„Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam” – írta önéletrajzában a költő. Árva volt valóban, de csodagyerek is egyúttal. Tudatosan és szisztematikusan készült hivatására. A szakma, a költői mesterség legapróbb részleteit is meg kívánta ismerni, s annak a világnak a teljességét is, amelynek a megörökítésére törekedett. Nemcsak az irodalommal, hanem a filozófiával és a természettudományokkal is behatóan foglalkozott, némely diákkori sejtését, feltevését a tudománytörténészek későbbi elemzései ígéretesnek tartották.

A gimnazista költő először a múlt századi népiesség, Petőfi hangját próbálgatja (Homály borult az erdőre...; Szeretném, ha vadalmafa lennék!), majd hosszabb időre a nyugatosok hatása alá kerül. Főként Ady Endre(Fiatal életek indulója; A legutolsó harcos) és Juhász Gyula(Szeged alatt; Juhász Gyulához) költészetéből tanul, de utánozza Kosztolányi Dezső(A bánat) és Babits Mihály(Várakozás) hangját is. A Szépség koldusacím, a szonettek kedvelése, a formamívesség egyaránt a Nyugathatását mutatja. A tanulás versei még ezek, de már önálló eredményei is vannak, elsőként az Éhségcímű szonett (1922). E mű pillanatkép a cséplőmunkások déli ebédjéről. A míves forma és a köznapi tartalom, valamint a tárgyias tényleírás és annak mégis lázító kisugárzása olyan ellentéteket élez ki, amelyek a versegészben szerves egységgé formálódnak.