García Lorca ifjúkorától írt színműveket, de nagy drámaírói korszaka a harmincas évekre esik. Legismertebb az a három alkotása, amelyek laza trilógiát alkotnak: a Vérnász(1933), a Yerma(1934) és a Bernarda Alba háza(1936). Lorca átlátta a spanyol társadalomnak azokat a gondjait, amelyek a mereven továbbélő feudális megkötöttségekből, az ezeken alapuló erkölcsi normarendszerből származtak. E rendben különösen korlátozott volt a nők élete, a házasság„egy férfi, néhány gyerek, s egy vastag fal közted s a többi ember közt” (Vérnász). Ettől szenvednek, ez ellen próbálnak lázadni, ebbe törődnek bele Lorca nőalakjai. Persze a férfiak sorsa sem sokkal kötetlenebb, a „becsület” fogalma számukra is megkövesedett, a vérbosszú kötelesség és dicsőség is.

A drámaíró Lorca nem tagadja meg költő-voltát, sőt zenei és festői látásmódját is érvényesíti, drámái mégis igazi színpadi alkotások, a lírájából kibontakozó alkotói világkép változatai. Itt is „egyszerű” embereket, parasztokat jelenít meg, s az ősit, a primitívet egyesíti a modernnel. „Lorca a parasztdrámának igyekszik [...] általános történet fölötti érvényt adni. Nem úgy, hogy absztrahál, hanem hogy mélyebbre ás, oda, ahol az andalúz táj már összefolyik a paraszti élet ősi tájaival, a spanyol legalábbis mediterrán, majd ember, s a paraszt éppúgy az ókor vagy kelet parasztja, mint a XIX. századé.” (Németh László: García Lorca színpada.)

A Vérnászbemutatója 1933-ban volt Madridban, Budapesten 1957-ben a Nemzeti Színházban, Illyés Gyula fordításában. Ennek felhasználásával Szokolay Sándor operát írt (1964), a műfaj egyik maradandó magyar alkotását.

A Cigányrománcokvilágából könnyű átlépni a Vérnászéba, hiszen ez is drámai ballada, balladás tragédia. Elsősorban nem a népies-szürreális stilizálás a jellemző rá: reális és realista történet bontakozik ki. A szereplőket – egyetlen kivétellel – funkcióik alapján nevezi meg a szerző. Az első felvonás három képe jól megszerkesztett expozíció. Előbb az Anya és a – leendő – Vőlegény, majd Leonardo és családja, végül a Menyasszony és apja válik ismerősünkké. A konfliktust az okozza, hogy a Menyasszony még mindig abba a Leonardóba szerelmes, aki hozzá képest szegény ember, s ezért nem lehetett az övé. A lány számára is a megoldás lehetőségét kínálná az esküvő, még ha nem is szereti a Vőlegényt. Leonardo azonban még most is kerülgeti a lány házát.

A második felvonásban zajlik le az esküvő. A menyasszonytánc előtt kiderül, hogy a Menyasszony és Leonardo megszöktek. A násznép két táborra szakad, s üldözésükre indul. A tömeg azért nem lehet egységes, mert a drámai történés előtt sok évvel már kibontakozott egy dráma. Az anya férjét is, nagyobbik fiát is megölték annak a családnak a férfiai, amelybe Leonardo is tartozik. Az anya ezért félti annyira megmaradt fiát. Ugyanakkor a „törvények” alól sem tudja kivonni magát. Ő hajszolja legszenvedélyesebben a Vőlegényt is, a többieket is, mert „eljött megint a vér nagy pillanatja”.

A harmadik felvonás első képe az erdőben játszódik, éjszaka. Favágók beszélgetnek az esetről, majd egy favágó képében a Hold jelenik meg, hogy mindent bevilágítson: meg ne szökhessenek azok, akiknek vére őt is pirosra festi majd. Majd a Halál érkezik vén koldusasszony képében, várja az áldozatokat, akik egymásra is találnak, s halálra szúrják egymást. A zárókép ismét a faluba vezet, lányok és asszonyok kommentálják az esetet, az Anya szembesül a Menyasszonnyal, aki továbbra is tisztességesnek mondja magát: „A fiad volt az üdvösségem, nem csaltam meg, csak elkapott a másiknak a karja, ahogy a tenger hulláma elkap, ahogy az öszvér feje föltaszít valakit, és elkapott volna mindig, mindig, ha vénasszony lettem volna is, ha fiad valamennyi fia fogta volna is a hajam.” Az Anya előbb már azt hitte, most majd nyugodtan alhat, többé egyetlen férfit sem kell féltenie a késtől. De nyugalma nincs s másnak sem lehet, mert „egy késsel, / egy kicsi késsel, / két és három óra közt, mint megíratott, egy éjjel / két szerelemre való férfi meggyilkolta egymást”.

A drámában – akárcsak a románcokban – vezérlő motívum a ló, a lovas, a hold, a halál s az a titokzatosság, ami az életet és a halált, a férfi és a nő kapcsolatait átjárja. A titokzatosság mögött a teljesen ki nem ismerhető végzet áll, amely determinálja az ember sorsát, s emiatt az ember nem tehet mást, mint hogy követi a végzetet, „a vér útját”, akkor is, ha az egy nő, akkor is, ha egy vetélytárs férfi képében jelenik meg. Akkor is, ha az egyik legszebb emberi jelkép, a nász, ez a termékenységszimbólum itatódik át vérrel, s teszi jövőtlenné a túlélők sorsát. Lorca tudomásul veszi a hagyományok erejét, ismeri és érti a duendét, méltóképpen elsiratja az áldozatokat, de érzékelteti, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Az egymást szerető emberek nem a titokzatos duende miatt nem lehettek egymáséi, a vagyoni különbségek akadályozták meg a házasságot. Konkrét társadalmi viszonyok és emberi érzelmek, szenvedélyek ütköznek meg a háttérben, amit a következő drámák, legnyíltabban a Bernarda Alba házabizonyít. Ott ugyanis már nem a nemes, bár kissé ódon hagyományok, hanem azok teljesen deformált merevsége torzítja el az emberi életeket.