A francia naturalizmus legjelentősebb képviselője, Émile Zola (1840–1902) regényíró, kritikus és publicista. Bár magát hol realistának, hol naturalistának nevezte, az előző korszak irodalmi ízlését és írói technikáját jórészt meghaladta. Ha Flaubert-t „sebész”-hez hasonlítjuk, írásainak precíz megszerkesztése és a szenvedélymentes előadásmód miatt, akkor Zolát egyenesen „boncmester”-nek nevezhetjük, aki javítani vagy gyógyítani már nem tud (talán nem is akart volna a páciensen), csupán megállapítja, mi volt a „halált” okozó betegség, és statisztikus pontossággal megadja előfordulásának gyakoriságát, illetve a „kór” lefolyásának történetét.

Zola esetében egyáltalán nem lehet beszélni szenvedélymentességről, csupán tárgyilagos ténymegállapításról, illetve arról, hogy az elbeszélő a megmutatott jelenség elemzésekor szubjektív észrevételeket is tesz. Ez természetesen annak köszönhető, hogy a vizsgáló személy maga is ember, érző, gondolkodó lény, aki csupán a jelenségek feltárásakor törekedett a tudományos elemzésre. Ez egyben Zola írói módszereinek egyike is. „A kísérleti orvostan mintájára »kísérleti regényeket« írt, s a társadalom ábrázolásában a korabeli természettudományok egzakt módszereit és eredményeit igyekezett érvényesíteni” (Mohácsy Károly).