CsaládjaMadách Imre (1823–1864) 1823. január 21-én született a Nógrád vármegyei Alsósztregován (ma Dolná Strehová, Szlovákia). Ősei között több híres személy volt, rokona a XVII. századi költő, Madách Gáspár, apai nagyapja a Martinovics-perben, Batsányi János védőügyvédje volt, de távoli rokonságban állottak a Zrínyi-családdal is. Krúdy Gyula tudomása szerint az ő családja is rokona a Madáchoknak.

Apja 1834-ben meghalt, édesanyja, Majthényi Anna nevelte és iskoláztatta őt és négy testvérét. 1837-ben beiratkozott a pesti egyetem jogi karára. Vonzotta a színes, izgalmas pesti élet, színházba járt, olvasott, járatta a korszak legszínvonalasabb folyóiratát, az Athenaeumot is, diáktársaival lapot szerkesztett. Itt ismerkedett meg első nagy szerelmével, Lónyay Etelkével, akihez szerelmes verseit írta (Lant-virágok,1844).

Válsága Egyetemi tanulmányait betegsége miatt nem folytatta, de az ügyvédi záróvizsgát letette (1842). Húszévesen már királyi táblabíró volt Nógrád vármegyében, 1846-ban pedig megyei főbiztossá választották. Első csalódásai ekkor jelentkeztek. Szerelme tüdőbajban meghalt, saját betegsége is kínozta, s liberális politikai nézetei miatt szembekerült a vármegyei maradisággal. Válságai meghatározták az ekkoriban írt irodalmi kísérleteit is (lírai versek, drámák: Csák végnapjai, 1843; Férfi és nő, 1843; Csak tréfa, 1844; Nápolyi Endre, 1845).

Közéleti szerepeVálságaiból aktív megyei szerepvállalással igyekezett szabadulni. Politikai nézeteiben a centristákkal rokonszenvezett, s barátjával – Szontagh Pállal – számtalan haladó szellemű kérdést vetett föl a vármegyei közgyűléseken (halálbüntetés eltörlése, esküdtszék felállítása, ipari védegylet alapítása, vegyes házasságok engedélyezése stb.). Az országos közélettel való kapcsolattartást ekkoriban elsősorban publicisztikái jelentették, 1843–46 között a PestiHírlapban jelentek meg tudósításai, de részt vett az 1844-es pozsonyi országgyűlésen is.

Házassága 1843–44 táján ismerkedett meg későbbi feleségével, Fráter Erzsébettel, akit 1845-ben vett feleségül, s egy kisebb családi birtokra, Csesztvére költöztek.

48-as szerepe Az 1848-as forradalom, majd a szabadságharc idején részt vett az új közigazgatás megszervezésében, a nemzetőrség felállításában, sőt maga is jelentkezett katonai szolgálatra (a vármegye mentette fel betegsége miatt). Később az újoncokat besorozó bizottmányban tevékenykedett, 1849-ben pedig az orosz csapatok elleni népfelkelést szervezte. Nem volt Kossuth híve, de a forradalom és a hatalom reakciójának hatására radikalizálódtak nézetei. A forradalomban szabadságeszménye megvalósulásának lehetőségét látta, ez tükröződik a Tragédia VIII. színében is.

A szabadságharc bukása után megszervezte a fegyverbeszolgáltatást (saját birtokán rejtette el), s menekülő, bujdosó barátokat, ismerősöket is befogadott házába. Családját 1849-ben iszonyú tragédiák érték. Nővérét, Máriát, unokaöccsét és sógorát menekülés közben román parasztok verték agyon, Pál öccse tüdővészben meghalt szeptemberben. 1852-ben Madáchot is elérte a hatalom büntetése: letartóztatták Rákóczy (Rakovecz) János – Kossuth titkára – rejtegetése és összeesküvésben való részvétele miatt. Egy évig raboskodott. 1854-ben az eljárást megszüntették, de 1857-ig állandó megfigyelés alatt tartották.

Újabb válsága Hazatérte után növekvő anyagi gondokkal és családi konfliktusokkal került szembe. Visszaköltözött Alsósztregovára (mint legidősebb fiú, ő irányította a birtok ügyeit), ahol hamarosan „pokollá vált” élete. Anyja és felesége állandóan összekülönböztek, felesége megalázó helyzetekbe hozta, s végül 1854-ben elváltak. Ez volt élete második nagy válságkorszaka. Birtokainak kezeléséhez nem igazán értett, barátai közül csak a kétévi fogságból hazatért Szontaghgal maradt kapcsolata, és válása is megviselte. A válságból most is az irodalomhoz, tudományhoz, filozófiához fordult: átdolgozta korábbi drámáját a Máriakirálynőt(1844, 1855), belekezdett egy II. Lajosról szóló drámába, elbeszéléssel is kísérletezett (Hétköznapi történetek),verseket írt, és sokat olvasott.

A civilizátor A válságból való kilábalás művészi „bizonyítéka” az egyfelvonásos szatirikus komédia, a A civilizátor (1859). A mindössze másfél hónap alatt írt vígjáték tulajdonképpen a Bach-rendszer szatírája. A korszakot nevével is „fémjelző” belügyminiszter bértollnokokkal a rendszert népszerűsítő röpiratokat terjesztett az országban, a komédia egy erre adott csattanós válasz. Madách tulajdonképpen e művével lép újra a közéletbe, mely a solferinói csata után kezdett végre megélénkülni Magyarországon. A civilizátornemcsak a hatalmat leplezi le, Madách pellengérre állítja benne a kor magyar közéletének tehetetlenségét („passzív rezisztencia”, késlekedés) is.

Solferinói csata: 1859-ben az észak –itáliai Solferino melletti ütközetben a francia-szárd/piemonti csapatok fényes győzelmet arattak az osztrák hadsereg felett, ezzel megnyílt az út az egységes Itália megteremtésére. A csatatéren maradt ellátatlan sebesültek tömege késztette a francia Henry Dunan-t a Vöröskereszt megalapítására.

Györffy Miklós: Elkallódott Madách-Kossuth-vita, Irodalomtörténet, 1962. p. 152-159.

Kerényi Ferenc: Madách Imre: "...írtam egy költeményt...", Európa Kiadó, Bp., 1983

András László: A Madách-rejtély, Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1983

Köpeczi Béla: Madách egyetemes humanizmusa, Látóhatár, 1983. november

Madách-emlékszám, Palócföld, 1983. 1. sz.

Mezei József: Madách világa I-II., Irodalomtörténet, 1973. 4. sz. és 1974. 2. sz.

Belohorszky Pál: Madách és a bűntudat filozófiája, Irodalomtörténet, 1973. 4. sz.