A XIX. század második felének irodalmát – így természetesen a költészetet is – a megváltozott világszemlélet, az eszmények elvesztésének érzése hatotta át. Uralkodó költői attitűd a kiábrándultság. De ez nem a romantika nemzedékének tagjait jellemző „álarcosbál”, felvett élethangulat, hanem valóságosan a személyiséget sújtó életérzés.

A teljes kiábrándultság életérzése abból fakadt, hogy sem a romantikus liberális történelemszemlélet, sem a polgári világszemlélet, sem a megújításra szoruló transzcendenciatudat nem kínált megoldást a kor társadalmi problémáira. A polgári társadalmak alakulását kísérő kezdeti optimista világszemlélet megfogyatkozott, hiszen a polgári civilizáció vívmányai korántsem szüntették meg a társadalmi igazságtalanságokat, sőt tovább mélyítették a szakadékot a társadalmi rétegek között. A polgári társadalomból való kiábrándulás miatti válságérzés természetesen a költészetben is éreztette hatását.

A XIX. század költészetében a francia irodalom járt az élen. A költészetnek, költői magatartásnak teljesen új felfogása alakult ki. Az újítók abban általában egyetértettek, hogy a romantikus minták elavultak, követésük időszerűtlen. A romantika lelkesültsége, patetikus megszólalásai, az adott helyzet forradalmi megváltoztatására biztató hangja, nemzetmentő törekvései, illetve a világ megváltoztatását, megjavítását szorgalmazó költő-próféta attitűd követésre alkalmatlanná vált, mert a korábbi egységes világkép és eszményrendszer helyett a világ erkölcsi, világnézeti, filozófiai és intellektuálissokszínűsége (szétforgácsolódása) megakadályozta, hogy a gyorsan változó igazságok világában bárki is tartósan képviseljen egyetemesnek mondott értékek.

A természettudományok racionalisztikus világmagyarázatai lassan felszívódtak a közgondolkodásba, elbizonytalanítva ezzel az ember vallásos gondolkodásának feltétlen bizalmát. Az állandó újdonságok, fel- és eltűnő igazságok tengerében az egyén egyre magányosabbnak és döntésképtelenebbnek érezte magát.

AZ IRODALOM SZEREPÉNEK MEGVÁLTOZÁSA

Az irodalom szerepe is megváltozott. Amíg az előző korszakokban a szórakoztatás, a tanítás és a gyönyörködtetés hármasságának változó sorrendje és aránya határozta meg az irodalom társadalmi szerepét, addig a XIX. század második felében az irodalom tanító jellege lassan megszűnni látszott. A világ jelenségeit, úgy tűnt, pontosabban és részletesebben magyarázzák a tudományok és a filozófia, az irodalom elvesztette vezető szerepét a egyes ember intellektuális fejlődésében. Talán ennek köszönhető, hogy – különösen a lírai költészetben – a gyönyörködtetés lépett az első helyre. Az irodalom egyén- és társadalomformáló szerepének módosulása a költői szemlélet megváltoztatásához vezetett.

A XIX. század második felének francia írói (Flaubert, Maupassant, Zola) a szerző szenvedélymentes attitűdjébe menekültek. Úgy gondolták, hogyha az író pusztán a jelenségek ábrázolására szorítkozik, egyéni érzéseiről nem vall a befogadónak, akkor megfelel a divatos tudományos világmegközelítési módnak. Írásaikat a tudományos módszertanból átvett eszközökkel igyekeztek korszerűsíteni.

A líra nem követte ezt a utat, a költők pesszimizmusa a tudományos világszemléletre is kiterjedt. A pozitivista szemlélet amilyen jót tett a prózai irodalomban, annyira elutasítandó volt a lírában. A kiábrándultság jellemző bizonyítéka, hogy a költők általában tagadták a művészet társadalmi szerepét. A világ atomizálódására az individuum elsődlegességének hangsúlyozásával válaszoltak. Nem hittek abban, hogy az énen kívüli világ a realizmus vagy akár a naturalizmus eszközeivel hitelesen leírható, sőt abban sem, hogy be kell-e egyáltalán mutatni. A társadalmi szerep módosulása a társadalomtól való eltávolodáshoz vezetett.

Leconte de Lisle(e. lökont dö lizl), a parnasszista iskola vezéralakjának „Gyűlölöm koromat” felkiáltása pontosan jelzi az új költői magatartás sarokpontját. A társadalomtól való eltávolodás következménye a polgárpukkasztó attitűd kialakulása, az elmagányosodás és a meg nem értettség érzésnek erőteljesebbé válása.

parnasszizmus: a XIX. század közepén keletkezett francia irodalmi irányzat, szigorú formafegyelem, romantika-ellenesség, a személyiség háttérbeszorítása jellemzi, legfőbb feladatának a szépség megragadását tekinti; az elnevezés a Mai Parnasszus című verseskötetről nyerte; legfőbb képviselői: Leconte de Lisle, Gautier, a magyar lírában Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád némelyik versében lelhető fel az irányzat szellemisége