A Léda-szerelem végét két hosszú vers örökítette meg az életműben: az 1912. április 16-an megjelent Valaki útravált belőlünk, illetve az 1912. május 16-án közölt Elbocsátó, szép üzenet.Ady egymás mellé szerkesztve, de a keletkezési sorrendet megfordítva jelentette meg e két alkotást az 1913-ban kiadott A magunk szerelme című kötetben (Imádság a csalásért ciklus). Az Elbocsátó, szép üzenet címe alá – a Nyugatban való első megjelenésekor – a következő sorokat írta a költő: „...Félned kell, ha asszonyra sokat bíztál, mert az asszony a sokat adónak, a szárnyas férfiúnak megbocsátani nem tud halála után sem. Amíg pedig él, s téged továbbvisz tőle fensőségednek parancsa, ő arra gondol, ami lényegének szimbólumos és hiányosságos tartalma. S bizony legalább meg fogja próbálni, hogy vélt bosszújára vélten alkalmas, reprezentatív latrokat keres a te büszkeséged ellen. S nagyon imádd a benned-lakozó egyetlenséges asszonyt, hiú, isteni Magadat, hogy repülésed meg ne zavarják ily nőstényi patvarkodások.” (Vers egy megírandó új Szentírás ma még megszámozatlan fejezetéből)

Mindkét vers búcsúvers, és sok azonosság, párhuzam van közöttük az eltérések, különbségek ellenére is. A Valaki útravált belőlünk című versben a többes szám első személyű beszélő, a mindvégig egynemű, fájdalmas-szomorú hangvétel, a hiány, veszteség, elhagyatottság motívumai, a múlt idejű igealakok elsősorban a fájdalmas búcsúzás hatását keltik. Az Elbocsátó, szép üzenet egyes szám első személyű beszélője, a gőgös-fensőbbséges hangvétel, a kegyetlennek tűnő, leszámolás jellegű mondatok, az egyenlőtlenség motívumai, a jelenidejűség egészen más típusú elválást sejtetnek, mint a másik vers. Egyben ugyanannak az érzésnek, állapotnak, hangulatnak kétféle megnyilatkozása. Az elveszett, elvesztett boldogság, az elhagyott-elhagyó szerető hiánya és a szakítás véglegessége, de mindenképpen ugyanaz az ok váltja ki a fájdalmat, haragot, dühöt. A két vers szerelmük ellentmondásosságának, szélsőségességének két szélső pontja.

Nyelvi és formai sajátosságok is összekötik a két verset. Mindkét vers nyelvi eszközrendszere Adyra jellemző: szóismétlések, motívumismétlések, mondatrészismétlések, figura etymologica, fokozások, egyéni szóalkotások, szókapcsolatok.

A formai hasonlóságok megfigyelhetők a versszakok hasonló felépítésében, metrikai jellegében, rímelésében. Mindkét vers váltakozó sorszámú szakaszokból áll. A versszakok 8 és 9, illetve 10 és 11 szótagú – négyes és ötödfeles, illetve ötös és ötödfeles – jambikus, de ütemhangsúlyos ritmusúként is tagolható sorokból állnak. Mindkét versre a ritka rímkapcsolatok (ölelkező rímek, félrímek, ritkábban páros rímek), illetve a rímtelen sorok nagy száma jellemző. A hosszú sorok amúgy sem erős ritmikai egységeit tovább lágyítják a versmondatok áthajlásai, az enjambement-ok.

Mindkét vers meghatározó mozzanata a narráció, a lírai beszélő beszédmódja. A Valaki útravált belőlünk többes szám első személyű beszélőjének keserűségét, fájdalmát, magányának súlyát, elviselhetetlenségét mintegy föloldja a másik ember (talán a vers ajánlásában szereplő Schöpflin Aladár) állapotának azonossága; a közös sors (férfisors), a hasonló helyzet, az egyféle érzések megteremtik a „szenvedők közösségét”, az elhagyott szeretők közösségét.

Ezzel a mindvégig egynemű, belenyugvó, tudomásul vevő, csüggedt-fájdalmas (elégikus) hanggal áll élesen szemben az Elbocsátó, szép üzenet egyes szám első személyű beszélőjének indulatos, gőgösen gúnyos, sértő, bántó hangja. Nincs „közösség”, sorsazonosság: a versben beszélő minden előtt áll. Ő a fontos, saját nagysága, híre-neve és főként sértett önérzete, fájdalmas haragja, dühe – s vele szemben a nevetséges, kisstílű, szánalmas asszony (megszólított). E versben nyoma sincs annak a különös, szép motívumnak – asszony-rész –, mely a másik mű alapmotívuma.

Ady már A magyar Pimodán című fiktív életrajzában is használja az „aszszony-lélek” kifejezést hősére (Tas Péter), tehát önképére. A magyar Pimodánban ez csak a lelki alkatra vonatkozik, a versben már többrétegű a fogalom jelentése: az asszony-rész, asszony-én, a „belőlünk kiszakadt asszony” szókapcsolatok egyszerre azonosak a nővel és magával a beszélővel (magukkal a beszélőkkel). A vers üzenetéből világos: a férfi-lét beteljesedése, a teljesség lehetetlen asszony, nő nélkül: a „bennünk sarjadt” asszonyi lélek – így maga a lét – csak egy nő szerelme által teljesedhet ki, válhat egésszé.

Az Elbocsátó, szép üzenet beszélője épp ezt tagadja: a szakítás egyenlőtlen harcában az egyik oldalon a győztes, a morális értelemben is a másik fölött álló „csillag-sors”-sal (férfi) áll szemben a megszépített sorsú, „feldíszített”, csak a másik (a férfi) által beteljesedett sorsú, szánalomra, megvetésre sem méltó, „nem is létező” nő. A két vers üzenete között feszülő végletes ellentét nem oldható fel másképp, mint valamiféle szintézissel.

A verseket indukáló ok azonos, az előzmények és következmények is jórészt azonosak (itt eltekinthetünk a bosszúra tett konkrét utalástól – Elbocsátó, szép üzenet, negyedik szakasz); tény, hogy a szerelem, a kapcsolat véget ért, és azt is feltételezhetjük, hogy mindkét vers „igaz”. Az őrjítő hiányérzet azonban nyilván nem oldható fel másképp, csak egy fájdalmas-szomorú szép búcsúval és az újrakezdést lehetetlenné tevő kegyetlen leszámolással. Tehát a két mű nem egymással szemben álló azonos témájú alkotás, s nem állítható, hogy az egyik a nemes és szép, a másik pedig kegyetlen és igazságtalan. Nem fogadható el a versértelmezésben a szavak, mondatok jelentésének csupán első szinten való (szó szerinti) értelmezése. Mivel a költő egész életművére jellemzők a versek közti tágabb összefüggések, e művek értelmezésében is érdemes ezt – a motívumok szintjén amúgy is létező – rokonságot megfigyelni.