Az európai irodalom történetében a XIX. század egy gyorsuló változási folyamat időszaka. Európa történelmi-társadalmi és gazdasági változásai, a technikai civilizáció felgyorsulása, a tudományos gondolkodás többirányú, differenciált fejlődése, a különböző filozófiai rendszerek egymás utáni, illetve egymással párhuzamos megjelenése természetesen a művészekre, így az irodalomra is ösztönzően hatottak. Új irányzatok, stílusok, elméletek születtek, melyek a hagyományos stílusok (klasszicizmus, szentimentalizmus, romantika) mellett vagy azokkal szemben fogalmazták meg esztétikai, társadalompolitikai elveiket, céljaikat, eszméiket. Mint minden másban, a művészetekben is a sokféleség jellemzi a változásokat. Az egység, az egységes stílus, az általánosan érvényes állítások helyett a párhuzamosság és polaritás válik jellemzővé.

Az irodalomban ez a folyamat már a XVIII. század végén megindult. Már a felvilágosodás művészetére jellemző volt a többféleség, a stílusok párhuzamossága, egymásmellettisége (klasszicizmus, szentimentalizmus, rokokó), ugyanakkor kevésbé jellemezte a műfajok keveredése, illetve a más stílust, más szemléletet kizáró irányzatosság. A romantika megjelenésével kezdődtek a döntő jelentőségű változások.

A romantikaeszmerendszerében, művészetfelfogásában, esztétikájában – és természetesen magukban a művekben – jelenik meg az igény egy új és alapvetően más művészet megteremtésére. Victor HugoHernani (1830) című drámája a romantika „hadüzenete” volt a korábbi irodalomnak.

A romantika eszmerendszerében ott vannak a felvilágosodás eszméi, ugyanakkor áthatja a csalódottság, a kiábrándultság (bukott forradalom, elfojtott szabadságmozgalmak, az új társadalmi rend egyenlőtlenségei). A társadalmi, politikai problémák erőteljesen befolyásolják az alkotókat. Több európai, főként kelet-európai nép irodalmában megfigyelhető az a tendencia, hogy a művészi-alkotói tevékenység egyben politikai szerepvállalást is jelent: az alkotások témájává politikai, társadalmi kérdések válnak, és számos művész kényszerül rövidebb-hosszabb ideig tartó emigrációra.

A művészi szerep átértékelődésére egy másik fontos aspektus is meghatározónak bizonyult az irodalomban: a közönség, az olvasók, a nézők – a befogadók – átrétegződése, a tömegigény megjelenése, a művészethez, irodalomhoz való viszonyok, igények (pl. divat) és az ízlés megváltozása. A szélesebb, polgári közönség igényeinek, kulturális szokásainak jobban megfeleltek az epikus és a drámai műfajok, mint a líra. Ugyanakkor megfigyelhető a hagyományos műfajok elavulása, és ezzel egy időben egy általános lirizálódás.

A polgári ízlésnek a XIX. században leginkább az epika felelt meg, a műfajok közül elsősorban a regény és a novella. (Ennek némiképpen az is ellentmond, hogy Kelet-Európában – ahol nem beszélhetünk a szó valódi értelmében polgárságról – szintén ezek a műfajok váltak elterjedtté, divatossá, méghozzá igen magas színvonalon.) Egyre nagyobb lett a jelentősége és a kulturális szerepe a drámai műfajoknak (az ún. polgári drámának), illetve más színházi műfajoknak is.

Szerencsés, de nyilvánvalóan nem véletlenszerű egybeesés, hogy az epikus műfajok közül a regény jutott a XIX. században olyan fejlődési szakaszába, mely a műfaj kiteljesedéséhez és számos remekmű születéséhez vezetett. A sokféleség, a pluralitás felé mutató tendenciák mellett még egy fontos mozzanata van a XIX. század művészetének: bár még érzékelhető bizonyos eltolódás Nyugat- és Kelet-Európa viszonylatában (az irányzatok, stílusok, új műfajok megjelenése szempontjából még mindig a Nyugaté a vezető szerep), ugyanakkor ezek a fáziseltolódások már egyre kisebb jelentőségűek.

A romantika korának legkedveltebb regénytípusai a különböző kalandregények, az izgalmas, érdekes – olykor érzelmes-érzelgős – történetek voltak. A változatos, egzotikus helyszínek, a különös, érdekes, rettenthetetlen hősök, a történelmi múlt felelevenedése, a veszélyes szituációk, a nagy, drámai szerelmek, a viszonylag egyszerű alaphelyzetek (jók és rosszak küzdelme – nagy győztesek és nagy vesztesek), a könnyen levonható erkölcsi tanulság méltán tette népszerűvé e műveket és alkotóikat. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a fentebb felsoroltak nem minősítik e műveket, nem meghatározóak az egyes alkotások esztétikai értékét tekintve.

Realizmus: 1. Esztétikai értelemben a társadalmi valóságot belső összefüggéseiben, mozgásában, lényeg és jelenség egységében megjelenítő ábrázolási mód; 2. stílus- és irányzattörténeti értelemben a XIX. század közepén kialakult irodalmi és képzőművészeti stílusirányzat, korstílus; amely az élet dolgainak kendőzetlen, valósághű bemutatását tűzi ki célul (a szerző a valóság objektív megfigyelője, szenvedélyektől mentesen ábrázolja tárgyát --„az író olyan legyen, mint az orvos”), rendszerint bírálja a kor társadalmi rendszerét; a romantika mellett, sokszor vele együtt jelenik meg az irodalomban; írói magatartására a szenvedélymentesség jellemző, módszere a tipizálás és a részletrajzok alaposságára való törekvés.

Regény: Nagyepikai műfaj; leggyakrabban prózai, de előfordul verses formában is; eredete az antik irodalomba nyúlik vissza (pl. Héliodórosz, Longosz), a középkori irodalomnak is kedvelt műfaja (lovagregények), az újkori irodalom reprezentatív műfaja. Sokféle műfajváltozata létezik (pl. pásztor-, pikareszk, kaland-, család-, állam-, utaztató-, eszme-, fejlődés-, lélekábrázoló, tudat-, történelmi, utópikus, fantasztikus, levél-, dokumentumregény). Tartalmi és formai kötöttsége nincs, totalitása alapján megkülönböztethető extenzív totalitású (széles tabló jellegű, sok részletet felmutató) és intenzív totalitású (egy esemény vagy szereplő részletes, koncentrált, elemző gyakran lélektani bemutatása) fajtája. Formai jellemzői: a tér- és időhasználat, az elbeszélő nézőpont sajátossága, a szerkezet, a jellemzés módja. Meghatározhatja a stílusa, pl. realista, romantikus, naturalista stb.; a terjedelme, pl. kisregény; témája vagy formája. A XX. század elejének speciális írói megoldásai alapján beszélhetünk kísérleti regényről: Joyce Ulysses, Proust: Az eltűnt idő nyomában.

Novella: „Újdonság” (ol.) szóból; prózai kisepikai műfaj; terjedelme rövid, szerkezete zárt, hősei hétköznapi emberek, akiknek életében valamilyen jelentős esemény játszódik le, a szerző azonban nem részletezi az események előzményeit (in medias res-kezdés), a szereplőről is csupán a történet szempontjából lényeges dolgokat tudunk meg. Témája lényegében a „váratlan fordulat” gyors és tényszerű előadása, kitérők, részletező leírások nélkül. Rendszerint csattanóval zárul, nyelvezete ennek megfelelően fegyelmezett és lényegre törő. Eredete az antik görög irodalomba nyúlik vissza (pl. Apuleius), igazi felvirágzása a reneszánsz és a modern korban figyelhető meg (Boccaccio, Maupassant, Csehov, Th. Mann, F. Kafka, Borges, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Hajnóczy Péter stb.). Rokon műfajai: adoma, anekdota, karcolat, humoreszk; átmeneti műfajtípusai: filmnovella, tárcanovella; speciális típusa: Örkény István egyperces novellái.