Még 1839-ben írta Vörösmarty a A Guttenberg-albumba című költeményét, amely valójában alkalmi vers. Gutenberg János tiszteletére Németországban kiadtak egy díszes albumot, mellyel a könyvnyomtatás négyszázadik évét ünnepelték. Ebben a kiadványban szerepelt Vörösmarty költeménye, magyarul és német fordításban.

A vers formáját tekintve epigramma (disztichonban írott költemény), tartalmát tekintve azonban inkább óda.

A vers egyetlen hatalmasra duzzasztott körmondat, a klasszikus epigrammaszerkesztés szabálya érvényesül benne. A mellékmondatok halmozásával építi fel Vörösmarty a picturát, majd ezt zárja le a csattanó. Ebben a zárásban kissé ünneprontó módon a jelenlegi alkalom méltatlanságáról szól. Az igazi („méltó”) ünnep csak a picturában megfogalmazott feltételek teljesülése (a tökéletes társadalom megvalósulása) után tartható meg. A kissé utópisztikus zárást a költői hevület eredményezi. Az anaforikus szerkezetű, hosszú előkészítő szakasz – a többszörösen összetett mondat feltételes alárendelő mellékmondatai – a jövő vágyott társadalmát mutatja be. A felvilágosodás eszméinek megvalósulását a fény–sötétség metaforapár segítségével fejezi ki a költemény. Hasonló költői képpel találkozhatunk Csokonai költeményeiben is. A szabadság az ész és érzelem harmóniájával együtt az emberi lét legfőbb értékeként jelenik meg.