Mi az élet célja? Van-e értelme az emberi létnek? Merre haladt a világ története során? Ezekre a gyötrő kérdésekre keresi a választ a Gondolatok a könyvtárban (1844).

A belső vita a gondolkodó ember, a tudós megszólításával indul: a halmozódó kérdések a kultúra értelmetlenségét, a társadalom igazságtalanságát, a világ céltalanságát sugallják. Az eszmény és valóság áthidalhatatlan ellentétének kimondása a vers. A felvilágosodás optimista világértelmezése, a polgári forradalmak eszménymegvalósító törekvései és a felvilágosodásból való kiábrándulás, a forradalmak embernyomorító terrorizmusa, általános bizonytalanság és válságélmény hatja át a költeményt: „Irtózatos hazugság mindenütt.”

Az új társadalmi szerződés híján az elosztás igazságtalansága minden bajnak az oka:

„Hogy míg nyomorra milliók születnek,

Néhány ezernek jutna üdv a földön.”

A helyes válaszokon töprengő költői én önmagát győzködve a felvilágosodás eszményeit kívánná megvalósulva látni – ám a pesszimista szemlélet újra felülkerekedik, a vitában győzedelmeskedni látszik.

Az élet kilátástalanságának kimondása után azonban váratlan fordulat következik – az egyén számára mégiscsak megfogalmazható tanításhoz érkezünk: az ember célja az, hogy nemzete felemelkedéséért küzdjön, ez a boldogulás egyetlen lehetséges útja. A Szózat alkotója továbbra is a küzdelemben, a közösségért folytatott tevékenykedésben akar hinni, de tudván tudja, hogy hiába lesz úrrá belső zaklatottságán, a gyötrő, nyugtalanító kérdésekre biztos választ nem találhat. (Madách Imre másfél évtized múlva hasonló válsághelyzetben hasonló egyetemességgel fogalmaz Az ember tragédiája küzdés-eszméjében.)