Puskin egy új irodalmi típust teremtett hősében: a „felesleges ember” típusát. Az elnevezés, amely az orosz teoretikus-filozófustól, Herzentől ered, különös és vitatott. Felesleges ember az, aki képtelen bármit kezdeni életével, nincsenek céljai, minden környezetben (család, társaság) idegenül mozog, hiányzik belőle az elszántság, az akarat, s bár nem akar ártani, mégis rosszat cselekszik: tehát csupa negatív vonás jellemzi. Ám Puskin művében Anyegin inkább vonzó számunkra, megértjük kedvetlenségét, tehetetlenségét, mert nem felesleges ő, legfeljebb (és leginkább!) önmaga számára.

Anyegin kiábrándultsága nem romantikus póz, hanem az orosz valóságban gyökerező valódi érzés. Anyegin nem szerepet játszik. Töprengő, önmagát kereső ember, hamleti típusú gondolkodó, aki – jobb híján – elfecsérli vagyonát és életét is. Tagadja, hogy az életben lenne valami, amiért érdemes lenne áldozatot hozni. Unott, szórakozott, de nem ez valódi énje. Az első fejezetekben megismert fiatal férfi kora elvárásainak szeretne megfelelni. A regény befejezésében látható férfi az „igazi Anyegin”. Amikor rádöbben, hogy mennyire szereti Tatjánát, elkésve bár, de cselekszik, szerelmet vall. Szerelme mély és őszinte, s az elutasítás sorsát szinte tragikussá teszi.

Anyegin inkább elkésett, mint felesleges ember. Felesleges emberek – a társadalom, az emberiség számára – inkább utódai: Lermontov Pecsorinja, Goncsarov Oblomovja vagy még inkább Dosztojevszkij locsogó-fecsegő semmittevői (pl. Liputyin, Lebjadkin kapitány).

oblomovizmus: Goncsarov Oblomov című regényének hősét minősítő életfelfogás; a jó érzésű, de lusta, semmittevő, „felesleges ember” életfelfogása

típus: 1. közös vonásokkal jellemezhető csoport; 2. társadalmi csoport vagy jellembeli alkat alapvonásait megtestesítő egyén

felesleges ember: irodalmi típus; a XIX. századi orosz irodalom hőstípusa, aki nagy reményekkel indul, de kiégett emberként a társadalom haszontalan figurájává válik, a közép vagy kisnemesi életforma kritikája figyelhető meg rajta keresztül, személyisége mégsem taszító, inkább sajnálatra méltó. A magyar irodalomban a dzsentri hasonló szerepben látható Mikszáth és Móricz regényeiben; legjelentősebb művek: Puskin: Anyegin, Lermontov: Korunk hőse, Goncsarov: Oblomov.