Szülőhelye: Petőfi Sándor (1823–1849) Kiskőrösön született ugyan, de egy év múlva a családjával Kiskunfélegyházára költözött, később ezt a várost tartotta szülővárosának. Apja, Petrovics István a paraszti sorból kiemelkedett vállalkozó, mészárosmester volt. (A költő maga választotta a magyarosabban hangzó Petőfi nevet, az anyakönyvben ő is a Petrovics nevet viselte.) Anyja Hrúz Mária, aki mielőtt férjhez ment, cselédlány volt. Petőfi költészetének meghatározó témái gyermekkora helyszínei, hangulatai, emlékei (pl. Szülőföldemen, Az alföld, A puszta télen stb.).

Tanulóévek, vándorévek: Apja vállalkozása egy ideig sikeres volt, a család jó anyagi körülmények között élt, ezért módjában állt, hogy – a maga igényeinek is megfelelve – taníttassa a fiait, Sándort és öccsét, Istvánt. Petőfi az ország számos városában járt iskolába: szülővárosában, majd Kecskeméten, Szabadszálláson, Sárszentlőrincen, Pesten az evangélikus, majd a piarista gimnáziumban, Aszódon, Selmecbányán, végül a pápai református kollégiumban tanult. Volt, ahonnan kicsapták, mert tiltott művet olvasott tanóra közben (OvidiusAmores című szerelmes elégiáit); volt, ahonnan édesapja vette ki rossz tanulmányi eredménye miatt. Iskolaévei közben műveltsége kitágult, megismerkedett a klasszikus irodalommal, megtanult németül, franciául és angolul. Hamar megmutatkozott határtalan, zabolát nem tűrő szabadságvágya, másrészt viszont példátlan szorgalommal igyekezett a költői tehetségét tanulás, önművelés révén kiteljesíteni.

Gyenge tanulmányi eredményei nem igazolták az erőfeszítések szükségességét, apja levette róla a kezét. Az ekkor kezdődő években (1838-tól 1842–43 tájáig) Petőfi gyalog keresztül-kasul vándorolt az országban, nélkülözve, nyomorogva. Világossá vált számára, hogy helyzetéből csak a maga erejéből, tehetségéből kerülhet ki, ugyanakkor biztos volt benne, hogy képes lesz a kiemelkedésre: „Megálmodtam..., hogy nevet szerzek...” – írja később az Úti levelekben. Először, 1839-ben katonának állt, de gyenge testalkatával nem bírta sokáig a fizikai megterhelést. Majd többször is vándorszínésznek szegődött, közben 1841–42-ben a tanulmányait is folytatni próbálta Pápán. Itt ismerkedett meg Jókai Mórral. 1842-ben nagy dicsőség érte: az Athenaeumcímű folyóiratban megjelent A borozó.Petőfi

Költői indulás: Miután a pénztelensége miatt újra megszakította a tanulmányait, Pestre ment, és megkereste verseivel Vörösmarty Mihályt és Bajza Józsefet. Aztán egy ideig Pozsonyban az Országgyűlési Tudósítások másolásából tartotta el magát. (Életének ez a szakasza nagyon hasonlít a debreceni kollégiumból kicsapott Csokonaiéra.) Majd németből fordított le két regényt a Kisfaludy Társaság által megjelentetett Külföldi Regénytár részére. 1843–44 telén Debrecenben éhezett, fázott, nyomorgott, betegeskedett mint segédszínész (Egy telem Debrecenben). Ekkor határozta el, hogy felhagy a színészkedéssel. Összeírta verseit és Pestre ment, ahol ismét Vörösmarty pártfogását kérte.

Pesti asztaltársaságok: A korabeli Pesten kilencvenezer lakos élt, jelentős részük német iparos, kereskedő volt. A magyar arisztokrácia ekkoriban még nem rendezkedett be itt. Az értelmiség a nagyrészt köznemesi származású diákságból, egyetemi tanárokból, színészekből, írókból, költőkből, újságírókból állt. Pest harminchárom kávéházába tizenhárom lap járt – a polgárosodás szimbólumai. A kávéházakban esténként egy-egy népes asztaltársaság beszélgetett, vitatkozott irodalomról, politikáról, a nemzet jövőjéről. A XIX. század 20-as, 30-as éveiben már sikeres és híres emberek voltak az asztaltársaságok fejei, az ő pártfogásukkal juthattak be a fiatalabbak az írói körökbe, a lapok szerkesztőségébe. Mikszáth Kálmán így írt erről Jókai Mór élete és kora című munkájában: „Az öreg írók nagy tekintélyt tartottak. De ez nem a magasban élő emberek ünnepélyes dölyfe volt, hanem atyai auktoritás, mert meg kell adni, hogy ezek az akkori öreg írók emberségesebbek voltak a mostaniaknál. A fiatal írót felkarolták-gyámolították, tehetsége, munkája iránt érdeklődést tanúsítottak. Az irodalomtörténet gyönyörű példáit mutatja jólelküknek, miként növelték e nagy alakok az ő versenytársaikat. Hogyan gyámolítja a nemzet koszorúival borított Vörösmarty a fölfedezett sasfiókot, Petőfit, holott neki kell legjobban érezni, hogy ez túlszárnyalhatja egykoron.”

Vörösmarty ajánlására a Nemzeti Kör kiadta Petőfi verseit és Vahot Imre maga mellé vette segédszerkesztőnek lapjához, a Pesti Divatlaphoz, mely az öltözködési divat mellett a szépirodalmi divatot is figyelemmel kísérte és alakította. Ettől kezdve a költő anyagi helyzete megszilárdult: állandó fizetése mellett a megjelenő verseit külön honorálták. Megbékélt szüleivel (Füstbe ment terv, Egy estém otthon), majd 1844 nyarától megindult nagyívű költői pályáján. (Az csupán Petőfi kérlelhetetlen, megalkuvást nem tűrő jellemét mutatja, hogy 1848 augusztusában megtámadta Vörösmartyt – a Vörösmartyhoz című versben,illetve Válasz Vörösmartynakcímű cikkében –, mert a nemzetgyűlésben a magyar katonaság kérdésében nem mert radikális álláspontra helyezkedni.)

Pesti Divatlap: Egy éven át dolgozott a Pesti Divatlapnál, és az ott megjelent versei – bordalok(Poharamhoz, Vizet iszom, Furfangos borivó, Igyunk), életképek (Megy a juhász szamáron, Csokonai, A tintásüveg, Szeget szeggel stb.) – tették országszerte népszerűvé és elismertté. Akkori olvasói (de talán a maiak is) versei alapján Petőfit egészséges, életvidám, a bort és a leányokat túlontúl is kedvelő embernek tartották. Kortársai elbeszéléseiből tudjuk, hogy alacsony, sovány termetű volt, bort csak nagyon ritkán ivott és hűséges természetű volt.

Az első sikerek: 1844-ben írta PetőfiA helység kalapácsacímű eposzparódiát, ez év őszén jelent meg első verseskötete, és ekkor látott hozzá a János vitézhez is. Egyéni hangjának jellemzője a népdalstílus (Befordultam a konyhára..., A virágnak megtiltani nem lehet..., Ez a világ amilyennagy...). Ezek nem az eredeti népdalok stílusbeli utánzatai, hanem azok lényeges jellemzőit (természetes és közvetlen beszédmód, ismétlődések, jellegzetes élethelyzetek és érzések) felmutató tudatosan felépített és megszerkesztett alkotások.

Egészen más stílusjegyeket és témát mutat a fiatalon meghalt Csapó Etelkének emléket állító Cipruslombok Etelke sírjárólcímű versfüzére. 1845-ben tett felvidéki körutazását örökíti meg az Úti jegyzetek című útirajza és a Szerelem gyöngyei című versgyűjteménye. A verseket Mednyánszky Berta ihlette, akinek Petőfi megkérte a kezét, de szülei nem adták hozzá. Megjelentette verseinek második gyűjteményes kiadását is.

1845–46 telén pesszimista kedélyállapotban írja a Felhőkciklus epigrammáit, rövid töredékeit, drámáját(Tigris és hiéna) és regényét (A hóhér kötele). A versciklus versei a kötetekben az alábbi dátumozással találhatók meg: Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt.

Tízek Társasága: Ez évben szervezte meg a Tízek Társaságát, amelynek tagjai fiatal írók voltak, akik elhatározták: „munkálkodásukat a szépirodalmi lapoktól megvonják...”, és céljuk „nagyobb dolgozatoks különösen majdan egy általuk közös erővel megindítandó irodalmi vállalatlétesítése...”. A lapkiadók uralma alóli szabadulás, az elsősorban szellemi, másodsorban anyagi függetlenedés vágya hajtotta őket, de lapengedélyt saját lap indításához nem kaptak. Végül az Életképekcímű lap hívta meg őket – így az eredeti céljukat nem érték el, viszont megmutatkozott, hogy Petőfi ekkorra már a fiatal írók nemzedékének vezére lett. Készült a rá váró szerepre (Levél Várady Antalhoz, Sors, nyiss nekem tért, Véres napokról álmodom..., Egy gondolat bánt engemet...).

Szendrey Júlia1846 őszén ismerkedett meg Nagykárolyban az endrődi jószágigazgató leányával, Szendrey Júliával(Szerelmes vagyok én..., Kinn a kertben voltunk..., Szeretsz tehát..., Reszket a bokor, mert...). Rá pontosan egy évre házasodtak össze. Nászútjukat gróf Teleki Sándor koltói kastélyában töltötték.

Barátság: Arany Jánossal1847-ben alakult ki előbb levélben, majd személyesen is költő és magánemberi barátsága Arany Jánossal. Az Arany Jánoshoz, Levél Arany Jánoshoz című episztolák, illetve számos prózában írt levelük tanúskodik erről. Ebben az évben sokat utazott, Szatmár megyében, a Felvidéken. Megjelent egy kötetben az összes addig írt költeménye.

Hitvesi költészet: A házasságát, a mézesheteit és házasságának másfél évét is számos versben megörökítette (pl. Beszél a fákkal a bús őszi szél..., Szeptember végén, Minek nevezzelek, Szeretlek, kedvesem!) – újszerűen, hiszen a hitvestárshoz verset írni addig nemigen volt szokás. Szerelmi költészete a magánéletben megtalált boldogság örömét hirdette, ezt azonban egyre gyakrabban összekötötte verseiben a politikai cselekvés (vagyis a közösség boldogulásának, szabaddá válásáért végzett tevékenység) vállalásával (Szabadság, szerelem; Beszél a fákkal...). Politikai és költői programja is elválaszthatatlan volt, sőt az 1847-es évben egyre határozotabb, világosabb formát öltött (A XIX. század költői, A nép nevében).

Forradalom és szabadságharc: Az 1848-as év költői termése nyugodt hangvételű versekkel kezdődik, de az Európát lángba borító forradalmi hullám márciusban Pestet és Petőfit is elérte – tudta, hogy az ifjúság élére neki kell állnia. A közismert március 15-i eseménysorban Petőfi és Pilvax kávéházbeli asztaltársai levezényelték a pesti forradalmat. Az utána következő időszakban a politikusoké, majd a katonáké volt az irányítás. Petőfi nem volt elégedett a politikai változásokkal, radikálisabb intézkedéseket várt és sürgetett (Megint beszélünk s csak beszélünk, A nemzethez, Itt a nyilam, mibe lőjjem?, Akasszátok föl a királyokat!, A konzervatívok). A megkezdődő harcok lelkesítették (Élet vagy halál!, Mit nem beszél az a német..., Föl!, Lenkei százada, A vén zászlótartó, Csatadal), de meg is rendítették: a bukástól való félelmét látomásszerű versekben fejezte ki (Fekete-piros dal, A nemzethez, Vesztett csaták, csufos futások!, Föl a szent háborúra!). Érdekes ellentétként a hazaszeretetét fenséges, nosztalgikus, nyugalmat árasztó tájleíró versekben is kifejezte (Szülőföldemen, Kis-Kunság, Itt van az ősz...).

Az apostol című elbeszélő költeményben a főhős, Szilveszter életútjának, eszméinek bemutatásával önmagát is vizsgálta Petőfi. A 1848 nyarán a népképviseleti országgyűlési követválasztáson elszenvedett kudarca volt talán közvetlen kiváltója ennek az önvizsgálatnak.

1848 őszétől századosként vett részt a szabadságharcban. Decemberben megszületett Zoltán nevű fia. 1849 elejétől Bem seregében szolgált, májustól őrnagyi rangot viselt. Szülei szinte egyszerre haltak meg, apja tífuszban, anyja kolerában. Az őket búcsúztató vers (Szüleim halálára) az egyetlen az amúgy is kisszámú 1849-ben keletkezett költemény között, amely nem a harc, a csatatér képeit vagy Petőfi egyre pesszimistább gondolatait idézik föl. Utolsó versét (Szörnyű idő) Mezőberényben írta, ahol feleségével és kisfiával töltött el néhány hetet. Július 25-én újra csatlakozott Bem erdélyi seregéhez. A segesvári ütközetben tűnt el július 31-én, Fehéregyháza határában.

A tiszteletére felállított emlékművet a XX. században Romániához csatolt erdélyi ifjúság a maga sorsának jelképeként is kezelte.

Riedl Frigyes: Petőfi Sándor, Bp., 1923

Hatvany Lajos: Így élt Petőfi 1-5., Bp., 1955-57

Illyés Gyula: Petőfi, Bp., 1936

Pándi Pál-Pálmai Kálmán: Petőfi, 1973

Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza I-III., Bp., 1896

Horváth János: Petőfi Sándor, Bp., 1922

Németh G.Béla : Türelmetlen és késlekedő félszázad, Bp., 1971