Kazinczy Ferenc (1759–1831) a XIX. század eleji kulturális megújulás, a magyar felvilágosodás vezéregyénisége. Életét és vagyonát az irodalomnak és a nyelvújításnak szentelte. Bár Kazinczy megítélése eltérő, jelentőségét senki sem vitatja. Szerb Antal irodalmi diktátornak nevezi, Németh László szerint az irodalom telefonközpontja akart lenni, és el is érte, hogy minden szál rajta fusson keresztül. Magyar írónak lenni egyet jelentett Kazinczy barátjának, levelezőtársának lenni. Tanítványokkal vette körül magát. Az új szerzők nála jelentkeztek kéziratukkal, s ő végtelen érzékenységgel reagált minden elküldött olvasmányra. Életművének gerincét levelezése adja, melyet 23 vaskos kötetben adtak ki. Szépirodalmi művei, nagy gonddal készült fordításai nehézkesnek tűnnek, bölcsességeket tartalmazó epigrammáiolykor megmosolyogtatóak. Egyénisége – mint a nyelvújítás harcosáé, a szépirodalmiság apostoláé és irodalmi szervezőé – saját irodalmi alkotásai fölé nőtt.

Z. Szabó László: Kazinczy Ferenc, 1984.