Az 1774-ben megjelent regény műfaja levélregény, mint Rousseau Új Heloïse című alkotása. Stílusára is a szentimentalizmus jellemző. A forma és stílus hasonlósága azonban nem jelent utánzást. Goethe művét ugyanis jórészt csak egyetlen ember, a címszereplő barátjához (Wilhelm) és szerelméhez (Lotte) írt levelei alkotják.

A regény kommunikációja többszintű. A főhős életét föltáró levelek –, a műfaj formai hagyományának megfelelően – párbeszédes szövegek. A levélíró tájékoztatja címzettjét, reflektál annak kérdéseire, intelmeire, érdekes eseményeket, történeteket mesél el. Más szereplők gondolatait, szavait is Werther idézi.

A kerettörténet elbeszélője külső – tudósító – elbeszélő: ő gyűjtötte össze és adta ki Werther leveleit, s a főszereplő utolsó napjairól is ő tájékoztatja az olvasót, idéz Werther hátrahagyott feljegyzéseiből és a búcsúlevélből is. A kerettörténet azért fontos, mert az „igazi történet” e másik nézőpontból átértelmeződik, a kiadó (Werther barátjának) célja, hogy mások is okuljanak a szerencsétlen fiatalember sorsából, a szerző így teremti meg története hitelét, objektivál, elidegenít. A levelek dátumaiból rekonstruálható a történet cselekményének ideje: az első levél 1770 májusában, az utolsó a következő év decemberében íródik.

A levelekben nézőpontváltás figyelhető meg. Amikor Werther saját érzéseiről, élményeiről eszméiről vall, nézőpontja szubjektív; amikor tájékoztat vagy mesél, képes az objektivitásra, pontos, jó megfigyelő, a dolgok árnyoldalait is meglátja a szépség mellett (bár elsősorban mindenben a szépséget keresi). De minden megfigyelés, élmény, történet csak keretezi, kiegészíti a belső világ történéseit. A regény fő témája a szenvedélyes szerelem, az érzelmek, az érzékenység. A természet változásai, a különböző emberi sorsok, de még a főszereplő olvasmányai (Homérosz, Osszián) is Werther érzelmi állapotát, a lelkében bekövetkező változásokat illusztrálják, fejezik ki.

Bizonyos események előre jelzik a bekövetkező változásokat. A béres története, a pisztoly átadása, a különböző mellékszereplők sorsában bekövetkező szerencsétlenségek, a társadalomba való beilleszkedés sikertelensége a főhős tragikus végzetét vetítik előre.

A regény negatív-fejlődéstörténet: Werther boldogsága a boldogtalanság felé halad, végzete elkerülhetetlen, úgy tűnik, ez az élet törvénye. A valóság szétzúzza az álmokat, az idillt, a sikertelen szabadulási, menekülési kísérlet (elutazás, munka) után csak a tragikus végkifejlet következhet. Kezdetben Werther még mindennek képes örülni, lelkesen lát munkához: fest, később azonban tehetetlenné, kedvetlenné válik, befelé fordul. A negatív fejlődés a főhős világ és emberek iránti érdeklődésének csökkenésében, a festészet, rajzolás elhanyagolásában, majd megszűnésében, és olvasmányainak megváltozásában is megmutatkozik. A történet kezdő- és végpontja is ezt a fejlődési folyamatot fejezi ki az évszakok toposzával (tavasz – tél).

Levélregény: regénytípus, az érzékenység korának kedvelt műfaja; a történet egy vagy több szereplő leveleiből tárul elénk. Legfőbb képviselői: Montesquieu: Perzsa levelek, Richardson: Pamela, Rousseau: Új Héloïse, Goethe: Werther, Kármán József: Fanni hagyományai.

Toposz: ősi jelkép, állandósult, közkinccsé vált költői kép, amelyet különböző korok költői egyaránt használnak, így teremtve meg a jeles szellemek közti kapcsolatot.

Nézőpont: a szó azt a külső vagy belső pozíciót jelöli, amelyből a történet alkotó elemei, az események, a szereplők és a környezet bemutatása történik.

Szerb Antal: Goethe: Werther, AKG Kiadó, Bp., 1991 (In: Kelemen Hajna (szerk.) Művészetismeret – A barokktól a romantikáig)