Goethe: Vándor éji dala

A nyolcsoros vers Goethe egyik leggyakrabban idézett alkotása. A cím megjelöli a műfajt, s a vers formai sajátosságai is – rövid sorok, tiszta rímek – megfelelnek a dal műfaji követelményeinek.

Az egyértelmű forma, az érzelmi, hangulati egyneműség, képi tisztaság, rövidség többféle értelmezést hordoz, melynek oka a vers beszélőjének személye: a vándor.A vándor mint az ember egyik archetípusa elsősorban epikus művekben szereplő figura (Odüsszeusz, Dante, Don Quijote, Don Juan, Candide), Goethe epikájában is megtaláljuk (Wilhelm Meister), de Faust is részben a vándor típusának képviselője.

A vers beszélője nem azonosítható pontosan. Nem tudjuk honnan és hová vezet útja, fáradtsága csak az úton levő utazóé vagy a végső nyugalmat, a halált váró emberé. Földrajzi értelemben a helyszín sem határozható meg pontosan. A költemény az itt és ott, a fenn és lent ellentétére (hegy, fák, szél, madarak – ember), valamint az ember (az emberi sors?) és természet kapcsolatára, párhuzamaira (csend, nyugalom, béke) épül. A térbeli ellentét feszültségét kiegészíti, fokozza a táj elnémulása, a teljes csend:

„Sóhajnyi szinte

a lombokon

a szél s megáll.

A madár némán üli fészkét.” Szabó Lőrinc fordítása

A természeti kép általánossága, a beszélő személy azonosíthatatlansága általánosítja az üzenettartalmat is: a vándor az ember, a természet, az elmúlás nyugalmának szimbóluma lesz. A pillanatnyi élmény, látvány, érzés időtlenné, örökké válik, miközben természetesen megmarad a szituáció egyedi, egyszeri eseményként való értelmezésének lehetősége is.

Archetípus: ősforma, őskép; állandósult kép; az irodalomban és művészetekben is előforduló szimbolikus tematikai kép.